Bryan Singer nagyott bukott fantasy-je sok kritikusnál elhasalt, ám páran közölük meglepően felértékelték a Warner Bros. produkcióját. Félve ültem tehát be a moziba, nem tudva mire számítsak.

És kellemesen csalódtam. Nem azt mondom, hogy most láttam életem filmjét, de hatalmas bukáshoz képest ez a film bőven élvezhető, mi több, a végén még azt is elérte, hogy áll leejtve bámuljak, de erről majd később.

Van még bárki a nem tudja a sztorit? A hivatalos szinopszis szerint: Egyszer régen óriásuk uralták a Földet, ám lejárt az idejük, eltűntek, és elfelejtették őket. A nagy Arthur király korában viszont egy erős és ravasz parasztlegény, Jack véletlenül megnöveszti a varázsbabból növő óriáspasszulyt, mely átjáróként szolgál a óriások és emberek világa közt. A király lánya fenn reked a passzuly óriások felé néző tetején, és egy a király katonáira, valamint Jack-re vár a feladat, hogy megmentsék őt. Vagyis ez a klasszikus Jack and the Beanstalk történetének modernizált változata. Ebből adódik, hogy a történet nem különösebben nagy szám, főleg a hozzá adott elemek (az óriások szívéből készített korona például) lógnak ki nagyon. A szomorú az, hogy látszólag volt itt kreatív elme, akiknek volt is pár jó ötlete, de nem igazán akarták megerőltetni magukat. Egy remek ötlet azért még is volt a filmben: a fake ending nekem nagyon tetszett, remekül kihasználták, hogy feszültséget generáljanak. Mert itt végre volt miből generálni! Az óriások meglepően ijesztőre sikerültek, főleg az első feltűnésük aknázza ki a lehetőségeket. Akinek már volt olyan rémálma, hogy valaki elől bujdokol, és a szívinfarktus kerülgeti, hogy meg ne lássák, az remekül fog szórakozni ezeken a képsorokon.

Nagyobb a baj a karaktereket illetően: Jack például síkhülye, pár babért el ad egy egész lovat?! Az egész film alatt antipatikus volt, és nem lehet vele azonosulni, pedig Nicholas Hoult tehetséges, de túlságosan együgyűre vette a figurát. Lehet ez kikacsintás a mesék felé, de rámegy a néző szimpátiája, a kettő meg együtt nem megy. Ráadásul túl sokszor kezd bele olyan mutatványokba, amikbe akár bele is halhatna, de érthetetlen magabiztossággal rugaszkodik neki, amiből a végén persze egy látványos, kaszkadőröket megszégyenítő mozdulat lesz, pl. a passzulyról való Tarzan-ugrás. A hercegnő szintén egy jelentéktelen senki, nincsen karaktere és emiatt a romantikus szál súlytalan lett. De! Ewan McGregor remekül el van a háttérben, amikor a képen van, megnő a szórakoztatási faktor kb. 99%-al. Laza, szimpatikus, excentrikus és lojális. Kell ennél több egy látványfilmbe vicces side-kick-nek? Nem igazán, így öröm volt őt nézni amikor csak jelen volt. Stanley Tucci ismét remek volt, Ian McShane-t meg ébressze fel valaki, mert félálomban szöveget mondani még neki se megy.

Mi a film lelke? Mitől lesz ez mégis egy szórakoztató filmmé? Nem más teszi azzá, mint a tisztelet. Szívből leborul a mesélés, a szórakoztatás előtt, az előtt, hogy különféle történetekkel mennyi embert ki lehet ragadni a mindennapokból. Ez a hajlongás, ez a gyermeki rajongás szimpatikussá varázsolja a filmet, és a saját gyermeki énünk tapsolni fog örömében. Mert Singer is tapsol: Georges Méliès-t, Steven Spielberg-et, Joe Dante-t és más mesélőket, akik mindenféle bonyolult történetvezetés helyett a mesére helyezték a hangsúlyt. És bár Singer nem érhet fel hozzájuk, az ő meséje is élvezetes, és minden komorsága ellenére is remek lehet egy szombat délutánra.

A látvány a lelkesedést lelohasztó trailer-ek után pozitív csalódás volt. Azóta sikerült kicsit értékelhetőbbre feljavítani az óriások kinézetét, bár a gumibőr még mindig hülyén fest. A film egyéb területein viszont rendben van a CGI, Gantua, az óriások földje remekül néz ki, ahogy a passzuly is remek lett. A színvilág és a vizuális stílus csodás: gesztenyebarnák és mohazöldek jellemzik a filmet, elegánsan laza várai és középkori díszletei pedig sokat dobnak a mozin. Különösen míves lett a 3D, ami, ámbár még mindig okoz néha életlen képet, és remegő éleket, egész sokat hozzá ad a filmhez, így aki szereti az efféle látványosságokat, annak ajánlott, de aki nem szerette ezt a technikát, az ezúttal sem fogja.

A passzuly megmászásától kezdődik az igazi móka, mert az első 15 perc kínzóan üres volt. Ám McGregor színre lépésével mintha a film is megtalálná önmagát, és átváltozik egy látvány és bájos kalandfilmmé, majd a közepén sikerül meglepnie egy egész remek drámai mélységgel (a király döntése a passzulyról és a veszélyről, amivel fenyegeti a birodalmat), hogy aztán a legvégén egy brutálisan erős, elszabadul a pokol-szekvenciával végleg bizonyítsa: nem véletlenül ülünk a moziban. És ha odáig nem szórakoztunk volna jól, a leges legvége ütős és pimasz csavarral zsebre vág minket, miközben Singer elégedetten hátra dől karosszékében, amire ez van írva: mesélő. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.