Nicolas Winding Refn filmje olyan döbbenetesen önző, hogy minden más filmet lesöpört az asztalról, amit csak bemutattak eddig idén.

Számomra az igazi moziélmény, az ha tántorogva jövök ki a moziból, rácsodálkozva a világra, amit alig két órája hagytam magam mögött, mikor beültem a sötét terembe. Ha forog velem a világ, eszembe sem jutnak a napi problémák, nem kezd el máson járni az agyam, hanem kábultan ülök a villamoson hazafelé, és csak a látottakon pörög az agyam. Ha napokig rágódok a film képein, hangulatán, érzésein. Ha a körülöttem lévő terek, utak, emberek csak elmosódott foltok, amiket szinte nem is észlelek, mert, mint akit fejbe vágtak, kába vagyok és döbbent. Nos, ha ez az érzés hiányzott az ez évi mozis kínálatból, akkor ne aggódj: Nicolas Winding Refn filmje pontosan ezt teszi veled, csak figyelned kell!

Az Only God Forgives annyira önző, hogy leszarja a nézőjét. Leszarja, ha unod, ha nem érted, ha túl véres neked. Ő - vagyis Refn - csak azzal foglalkozik, hogy kiadja magából a dühét. Mert nagyon sok feszültség van e mögött a film mögött. Érezhetően élvezi, ha megbotránkoztathat téged, ha felháboríthat téged, és szinte perverz élvezettel hág át minden írott és íratlan filmes szabályt. Ha téged zavar, hogy az alkotó ennyire felszabadultan tombol a kamerával a kezében, akkor utálni fogod az Only God Forgives-t. Ha egy pillanatra is kizökkensz a hangulatából, és már nem tudsz visszazökkenni, ha nem koncentrálsz csak egy percre is, kegyetlenül megbüntet: életed legunalmasabb, leglassabb és legértelmetlenebb filmjét köszöntheted a személyében. De ha képes vagy ráhangolódni, lelassulni, és felvenni a ritmusát, akkor elbódít, elvarázsol, és mire egyet pislogsz, azon kapod magad, hogy már vége is. 

Nem a látszólagos sztori itt a lényeg, soha nem is az volt. Helyette milliónyi szimbólummal dolgozik, négy főkaraktert mozgat, meg temérdek mellékszereplőt, és utána rád hagyja, hogy értelmezd a látottakat. Az igazi történet, amit elmesél, a megváltásról szól, megbocsátásról, bűnhődésről és az útról letévedésről. Egy torz lelkű ember üdvözülése áll a középpontban, megtámogatva elképesztő mellékszereplőkkel, akik mind-mind elhelyezhetők egy allegorikusabb történetben: Chang, az álruhás rendőr maga Isten, Crystal pedig maga az ördög. Kettejük közt őrlődik az Ember, akinek fülébe folyamatosan sustorog az ördög, és akit egyszerre kísért az isten. Persze, ezek mind csak a film egyfajta értelmezései, és rengetegféle képen lehet dekódolni a szimbólumtengert, melyet Refn ránk zúdít, de számomra még is csak ez volt a legkézenfekvőbb, és nem elhanyagolható tény, hogy maga a rendező is elismerte: Chang képében Istent akarta megjeleníteni. 

Eközben a film kézzelfoghatóbb részéért felelősök a lelküket kiteszik: az operatőr minden egyes snittje egy külön festmény, mesterien megkomponált képekkel dolgozik, a világítás páratlan, a kameramozgások döbbenetesek. Látszik, hogy minden egyes képkocka alaposan megvolt tervezve a hibátlan összhatás kedvéért. Még művészfilmes mércével mérve is brutálisan erős a vizualitás. E közben Cliff Martinez szerzeményei bódító lüktetéssel törtnek át minden korlátot néző és alkotó közt, és ennek köszönhetően szinte fizikailag a vászonhoz vagyunk szegezve, ha akarnánk se tudnánk magunkat kivonni a film hatása alól. 

De persze a képek és zene önmagában nem tesz ki egy jó filmet. Már pedig az Only God Forgives több, mint jó film. A rendezőt sokan kritizálták, hogy semmilyen formában nem követi a konvencionális filmkészítés szabályait, és kérdem én: ez miért baj? Miért probléma, hogy az európai művészfilmek modorossága helyett egy tökös és kísérletező kedvű alkotással borzolja a kedélyeket Refn? Mára a művészfilmek többsége - melyek elvileg feloldozást kéne, hogy adjanak a blockbusterektől megfeneklett sznob közönségnek - belefulladnak a kliséikbe, a jelentésmentes szótlanságba és százezredik emberi tragédiájukba, melyet sótlanul, saját nagyságuktól eltelve mesélnek, abban a hitben, hogy ők művészek. Az Only God Forgives művészfilm, méghozzá a legjobb az utóbbi években, nem fél az újtól, mert nem jó akar lenni, hanem eddig érintetlen dolgokat kipróbálni, megkockáztatva ezzel, hogy végül pocsék lesz. És nem csak e miatt jobb az egyébként fantasztikus, de jóval kommerszebb Drive-nál. A kitartott pillantások, a csendek a sötétben, mind olyan igazságokra hívják fel a figyelmet, mint hogy a nézők mennyire elkényelmesedtek, mennyire hozzá vannak szokva, hogy minden ki van mondva, ők csak leülnek, végig nézik és után haza mennek. Az Only God Forgives nem engedi meg ezt a luxust. Karakterei mesterien kidolgozottak, és aki nem lát jellemfejlődést a végére - mint sok kritikus, akik életük legpocsékabb élményének nevezték ezt a filmet - , az nyilvánvalóan nem figyelt. 

Ryan Gosling annyira tökéletes a főszerepben, hogy már most Oscar-t tudnék neki adni. A minimalista játékmód, amit már a harmadik filmben gyakorol, látszólag most forrott ki igazán: a tekintete mindent elárult, a szemeiben van az igazság, csak bele kell nézni. Mellette Kristin Scott Thomas kicsit túlpörgeti a szerepét, és erőteljesen kilóg a film stílusából, de ha bele gondolunk, ez nem akkora baj egy olyan karaktertől, aki az ördögöt reprezentálja. És főképp ki kell emelni Vithaya Pansringarm-t, akinek jelenléte torokszorítóan erőteljes. Hozzá kapcsolódik a film leghúzósabb jelenete, a túlnyújtott kínzásjelenet, melynek funkciója ugyan világos, ám a végére átcsap egy erőszak fetisizálásba, elhúzott vérengzésbe. Szinte látom a rendezőt, amint újabb és újabb kínzási módszereken töri a fejét, hogy még brutálisabb legyen. De, mint mondtam, ez egy önző film. 

Ez bizony egy kőkemény művészfilm. De az élvezete csak akkor lehetséges, ha nem túl akarsz lenni a filmen, hanem bele akarsz merülni. Ha nyitott vagy, elfogadod, hogy ez a racionalitáson kívül esik, és hagyod, hogy a film behúzzon. Ha ellenkezel, ne is remélj élvezetet. És dacára annak, hogy rettenetesen rossz volt a fogadtatása, biztos vagyok benne, hogy egyszer majd elfoglalja méltó helyét a kultfilmek között, ahol ennek a mesterműnek lennie kell.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.