Álom, álom, édes álom...

Mindenki maradjon a kaptafánál. Aki jó palacsintát csinál, de nem tud waffelt sütni, ne süssön waffelt. Aki remekül tud zongorázni, ne akarjon furulyázni. És aki...khm...közepes komikus, ne akarjon lélekemelő karácsonyi feel-good filmet rendezni. Ben Stiller-t sosem tartottam nagy színésznek, de a rendezői munkásságában már találunk szórakoztató darabokat, például a Zoolander, ami akár mekkora baromság, kétségtelenül vicces. De még jobb a Tropic Thunder, ami az egyik legkiválóbb Hollywood paródia, ami csak valaha készült. Ám ahhoz kevés, hogy igazán jó, karakterközpontú dramedyt rendezzen. Hiába a Fox minden erőlködése, hogy egy megismételje a tavalyi Life of Pi diadalmenetelét a díjkiosztókon, a Walter Mitty kalandjait feldolgozó alkotás csalódást keltően lagymatag.

Stiller igyekszik minél inkább az arcunkba erőltetni, hogy Walter Mitty egy álmodozó, talajt vesztett figura, hiányzik belőle az az érzékenység és finomság, ami az ilyen típusú filmeket jellemzi. Nincs semmi tere annak, hogy a néző maga fedezze fel a karaktert, vagy elgondolkodjon a látottakon, készen kapunk minden gondolatot, minden üzenetet, a karakter mint egy egy mirelit kaja, semmi dongunk már vele. És Stiller túlzásba viszi a karakterábrázolást, bedob minden lehetőséget, hogy lássuk, igen, ő egy álmodozó, és még mindig...mindig...aha, nagyon ábrándozik...még egy Benjamin Button-os paródiajelenetet is bedob, de az már inkább csak kínos, mint ötletes. Különösen frusztráló, ahogy bedob gagyi CGI-al feldobott fantázia-akciószekvenciákat, mintha ettől majd változatos lesz a film. Elárulom: nem lesz.

A film üzenete is visszás: szóval lehet, hogy kirúgnak, lehet, hogy elveszett mindened, de minden megoldódik, ha a valószínűtlenül sok pénzedből elutazol Izlandra, ahol egy gyökerek nélküli fotós filozofál, és cakk-pakk jobb lesz. Nem hiszem. Az élet nem ilyen. Az életben nem oldódnak meg a gondok, csak mert mindent magad mögött hagysz, se ha elutazol idegen tájakra. Talán elfelejted a problémáidat, de azok visszatérnek. Borzasztóan erőltetett, hamis, és legfőképp: giccses. Nem a valóság az, amit nekünk az élet értelmének akarnak beadni. Stiller nem ért ehhez, és bár csodás tájképei vannak, és összeválogatott egy csomó lélekemelő zenét, én maradok a Silver Linings Playbook-nál, ha olyan filmet akarok, ami keserédes, és feldob. Ez után csak a kellemetlen utóízt éreztem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.