Steven Spielberg aranykorának egyik legjobb filmje ismét megérkezett a mozikba.

John Hammond megteszi a történelem talán leghatalmasabb technicai ugrását, és sikerül élő dinoszauruszokat kreálnia gyantába fagyott moszkítók segítségével. A lelkes üzletember vidámparkot épít az állatok köré, és meghív néhány szakértőt a szigetre, hogy a nevükkel támogassák a parkot. Pár óra kell azonban csak, hogy a pillanatra legyűrt természet villámgyorsan visszacsapjon, és pusztítást rendezzen a szigeten...

Ennyi. Steven Spielberg 1995-ös blockbusterének története ennyi, és nem több. Nem kell feleslegesen cicomázni, az egyszerű történet nem egyenlő a rossz történettel, és ezt akkoriban még tudták. Spielberg sztorija nem tartalmaz felesleges mellékágakat, nincsenek idióta mellékszereplők, és nem arra megy ki a játék, hogy minél több és több látványelemet bedobjanak. Minden elem a helyén van, minden ijesztés, nevetés, meglepetés akkor jön amikor jönnie kell, szinte patikamérlegen kiszámított hozzávalókat adagolnak, és sosem vétenek. Nincsen egyetlen feleslege jelenet, párbeszéd, mozdulat sem. Miért? Mert Steven Spielberg pontosan érzi a közönségét. Érzi, mikor fognak tényleg elámulni, és mikor csak a film erőlteti, hogy elámuljanak. Az utóbbi típusú jelenetek rögtön kihajította a kukába, és megadta a világnak azt a varázslatot, amit az E. T. bemutatásakor kaptak.

Ez az, ami kiemeli Spielberg-et a többi rendező közül. Amit ő csinál az nem pusztán szórakoztatás, hanem varázslás. Megszólítja a benned rejtőző gyereket, és sikerül neki minden alkalommal elbűvölni őt. Dinoszauroszok a vásznon? Yeah! De ezt akármelyik rendező megtudja csinálni, itt a hangsúly a hogyan-on van. Spielberg ezt a témát bájjal, gyermekies őszinteséggel és lelkesedéssel tálalja, minden képkockába beleszőve ezt. Ahogy mozgatja a kamerát, ahogy használja a zenét, vagy ahogy kibontja a sztorit, ezek mind Spielberg-i stílusjegyek. A film felvezetése is jó hosszú, nem sieti el. Van idő, hogy megismerjük a karaktereket, a céljaikat, és lássuk, hova dogja őket pozicionálni a film. Látjuk, hogyan készült a Jurassic Park, és ai igazán mesteri: nem használja el a dínókat. Habár ez a módszer igazán a Jaws-ban híresült el, azért itt is figyelemre méltóan bújtatja őket. Mikor először meglátjuk, nagy élmény, és ámulunk rajtuk. Később viszont egy ideig nem találkozunk megint velük, nehogy rájuk unjunk, aztán a T-rex támadás az, ami igazán letaglóz. Egészen odáig szépen építették fel nekünk a várakozást, hogy végre lássunk valamit a lényekből, és ez akkor csúcsosodik ki, mikor a T-rex végre elüvölti magát, teljes vásznon, nagytotálból.

A dinoszauruszok kidolgozása máig is megállja a helyét. Szerintem simán leveri bármelyik CGI-maszatolás-Gyík-Richard Parker-Csatahajóalien-figurát. Az részben annak is köszönhető, hogy mindössze 6 percnyi számítógépes dínó szerepel a filmben. Igaz, hogy a textúrájuk kicsit kidolgozatlan, és néha nincs ritmusban a mozgással, de végtére is nem mai film ez. Viszont a T-rex támadás, a Raptorok, vagy akár a dínók első megpillantása is ugyanolyan hatásos mint anno. A konvertált 3D meglepően jó, egész ütős térhatást produkál. Néha azért jelen van a konvertáció fő gyermekbetegsége, a homályos, széteső kép, de ez csak egyszer-egyszer fordul elő. 

Az expozíciós időre visszatérve, a karakterek megismerése különösen fontos volt ebben a szakaszban, mert később már nincs rá idő. Az elején bemutatják nekünk a táplá..karaktereket, mert később a dínók veszik át a szerepüket, kvázi lesodorva őket a színpadról. Ám aggódni persze nem kell, ha a közepén már nem is feltétlenül a jellemük boncolása lesz a téma, így is sokat tartogatnak nekünk. Spielberg a Jaws óta sem vesztette el a feszültség fokozásának tudását, és hihetetlenül szépen fel tudja építeni a jelenet suspense-ét. Még is, számomra a dínók mégsem a legijesztőbb részei a filmnek. Hammond példája remekül mutatja, hogy miért nem lehet Istent játszani - mert előbb-utóbb a természet visszaüt. A film üzenete a mai világra is kiválóan alkalmazható: építhetünk felhőkarcolókat, lebetonozhatjuk le az utcákat, de a természet bármikor lerombolhatja mindazt, amink van, elvehet mindent, amiből élünk, és még csak nem is fog számítani. Porszemek vagyunk csak a világmindenségben, és nem tehetünk ez ellen semmit. Ez azért ijesztőbb, mint egy T-rex, nem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.