Vigyázat, Scorsese karmai még mindig élesek!

Furcsa érzés lehet a világ egyik legnagyobb rendezőjének lenni, hiszen Martin Scorsese egy élő legenda. És még furcsább látni, hogy az ember, aki egykoron olyan filmeket rendezett, mint a Goodfellas, a Casino, a Taxi Driver, a Raging Bull, vagy a Mean Streets, ma olyan művek mögött áll, mint az egyébként kiváló Shutter Island, vagy a gyerekkönyvből készült Hugo. Nem arról van szó, hogy már rossz filmeket csinál, csak érdekes egy élő legenda projektválasztásait nyomon követni. És még furcsább, hogy így, hetvenen túl, egy olyan darabot választott, ami párba állítható a két klasszikus gengszter eposzával, mint egy felemelkedés-bukás történet. Nem unja még az ilyen filmeket? Ám a The Wolf of Wall Street hamar nyilván valóvá teszi, hogy esze ágában sincs az nagy elődöket követni.

A sztori epicentrumában Jordan Belfort áll, aki a kilencvenes években hirtelen gyorsasággal tett szert embertelen mennyiségű pénzre a tőzsdén, majd rövid tündöklés után a mélybe zuhant, és hónapokra börtönbe vonult pénzmosás miatt. Ebből a könnyen megfogható sztoriból csinált Scorsese és DiCaprio eget rengető, izgő-mozgó, vakítóan erőteljes filmet. A mozi csakúgy dagad az energiától, és a frissességtől, minden pillanata dübörög, és egy olyan életstílust fest le, ami három óra alatt kiszipolyozza az embert. Mesteri módon festi meg, amint sikerre éhes emberek fejjel neki rohannak Amerikának, és üvöltve fel döntsék, és amikor már elhiszik, hogy sikerült kijátszani a rendszert, megjelenik az FBI, akik nem hagyhatják, hogy bárki aláássa a szeplőtlen USA-ideált, és térdre kényszerítik Belfort világba beleszaró csapatát. Feltűnik itt minden motívum, aminek fel kell tűnnie: kapzsiság, kielégíthetetlenség, becsvágy, a valósággal való kapcsolat elvesztése, és további már erősen lerágott csontok. És nem állítom, hogy a The Wolf of Wall Street olyasmit mondana, amitől leesik az állunk, de kőkeményen az arcunkba vágja, amit már tudunk, de vonakodunk egyenesen kimondani. Az Amerikai álom és álomkép dől itt össze, a kolbászból lévő kerítésekkel és az ambícióval kikövezett sárgaköves úttal együtt.

DiCaprio, akinek valószínűleg már a töke tele van, hogy semmiért nem kap Oscar-t, rémisztő erővel és elevenséggel dobja be magát, és olyan intenzitással hozza Belfort egyszerre hős és antihős figuráját, amit még soha, még csak meg sem villantott korábban. Ugyan jelen vannak a szokásos manírjai és ezerszer látott gesztusai, de annyi életerőt pumpál a szerepébe, hogy lényegtelenné válnak. Mellette Jonah Hill igyekszik felnőni hozzá, de ő sosem lesz egy ilyen lehengerlő színész. Így a mellékszereplők közül Margot Robbie válik a legkellemesebb meglepetéssé, aki nagyszerű hozza a megélhetési feleség karakterét - ruhában vagy anélkül. Mert igen, Scorsese minden prűdség nélkül dob be bármikor egy-egy nemi szervet, sőt, még Jonah Hill is megvillantja a farkát. De most komolyan, a The Wolf of Wall Street tobzódik a meztelen kurvákban, Margot Robbie pucéran vonaglik full totálban, DiCaprio a prostijai seggéről szívja fel a kokaint, de van itt kínzós szexjelenet és tömegszex is. A film soha nem szégyellősködik, és teljes magabiztossággal mutatja be a drogtól felpörgött tőzsdecápák brutálisan kemény mindennapjait, ahol számolatlanul dobják be a különféle tablettákat, amik egymást kioltva vagy éppen erősítve robbantják fel a függő agyát. Az élénk színvilág és a zene csak ráerősít Scorsese pofátlanul kendőzetlen stílusára.

Ám a várttal ellentétben a film sosem csillapodik. Míg a Goodfellas-ban vagy a Casino-ban a második felére ezek a tényezők margóra kerültek és a bukás jelei sorakoztak, a főszereplőkön pedig a pánik uralkodott el, a The Wolf of Wall Street a vége főcímig a legmagasabb fordulatszámon pörög. Fásultságnak semmi jele, pedig sok helyről olvasni, hogy rá lehet unni a kurvázós-drogozós képsorokra. De nem. Belfort szó szerint leszarja, hogy melyik ügynökség hol szaglászik, őt olyan szinten nem érdeklik ezek, hogy még a börtönbe menetel előtt is szokásos stílusában pörgi végig a maradék játékidőt. Emlékszünk még Ray Liotta arcára a Goodfellas végén? El lehet felejteni. Belfort nem ez az ember. Persze, mikor leteperik a földre és megbilincselik, az őt sem hagyja hidegen, de nem is rokkan bele. Elképesztő jelleméből rengeteg frenetikus jelenet adódik, térdcsapkodós és kuncogós egyaránt. Nem véletlen, hogy a vígjáték kategóriában indították a Golden Globe-on, de aki egyet is ért ezzel a döntéssel, valószínűleg nem látta film végét, amely nem a klasszikus értelemben véve lehangoló, egyszerűen csak a kiteljesedő üzenet beton kemény. Valamint cáfolnám azokat a híreszteléseket, hogy a film dicsőíti Jordan-ék életformáját. Komolyan? Aki ezt állítja, látta egyáltalán a filmet?

Scorsese öregkorára sem veszítette el arányérzékét sem tehetségét, és ez megnyugtató. Akármilyen projektet is választ legközelebb, már most tűkön ülve várom, de ha a következőben is Leonardo DiCaprio-t akarja szerepeltetni, mindenképp egy feminim úriembert játsszon, hogy végre elhagyja azokat a macsó manírokat, amik rendre belerondítanak kifogástalan alakításaiba. Ja, és mi ez az új trend, hogy nincs a filmeknek főcíme?! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.