Minden idők egyik legjobb képregényfilmje.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Matthew Vaughn 2010-ben kultfilmet tett le az asztalra: a Kick-Ass fiatalos, lendületes, önreflexív, intelligens, brutális, mégis érzékeny és nem kicsit beteg. A mű hatalmas felháborodást váltott ki egy egészséges adag prűd emberből, akik elsősorban a Hit-Girl elnevezésű karakter tetteit több mint felháborítónak és gusztustalannak találták. Nem értem, miért...

Természetesen viccelek. Hit-Girl azóta is az egyik legbetegebb figura, akit valaha vászonra álmodott Hollywood, és a nemrégiben lement folytatásban ez még jobban fokozódott. Egy 11 éves kislány, akik mocskosul káromkodik és felnőtt embereket gyilkol? Hallatlan! Ám mielőtt hívnánk az erkölcsrendészetet, hadd világítsak rá pár tényre: 1. Hit-Girl számára ez az egyetlen élet, amit eltud képzelni. Az apja így nevelte, az egész gyerekkora ebből állt. Ha jobban belegondolunk, a figura több mint tragikus, akinek egyáltalán nincs gyerekkora, lelkileg súlyosan sérült, a társadalomba beilleszkedni képtelen, morálisan is megkérdőjelezhető, és a lényeg: ő csak akkor lesz egy valamirevaló ember, ha felveszi a kosztümöt. Anélkül ő senki, nincs semmije, és nem képes semmire. Mit csinál, ha nem Hit-Girl, hanem a normális emberi énje? Elmegy moziba? Ő? Nem. Ő akkor valaki, ha gyilkolhat. Ez azért inkább szánalomkeltő, mintsem felháborító. 2. Bármilyen kifordult életet is él, a viszonya az apjával nyugodt és közeli. Sehol egy kettőjük közt álló szakadék, sehol egy konfliktus. Nem úgy, mint egy normális életet élő gyereknél. Ez kicsit elgondolkodtató. 3. Hit-Girl rablókat, gyilkosokat végez ki, és soha nem ártatlanokat. Nem egy dühöngő őrült, hanem egy önjelölt igazságosztó.

De nem is róla kéne beszélnünk, hanem a show sztárjáról, a címszereplő Kick-Ass-ről, azaz Dave-ről. Ő a fickó, aki megmerte tenni, amit más nem, és bár ez rengeteg nehézséggel és szenvedéssel járt, mégis, az lett, akiket korábban annyira bálványozott és imádott. Nem identitásválságról van itt szó, hanem arról, hogy valaki felfedezett valami csodálatosat magában, amivel adni tud másoknak, és amivel ő maga is elégedett. Egy egyszerű ember, aki egy rögös út végén hőssé vált, megmentő lett, pedig semmi különleges képessége nincs. Vagy mégis? Mit az ő képessége? Bátorság? Önfeláldozás? Hogy képes volt arra, amiről minden geek titkon álmodozik? Dave ugyan választ magának egy titkos életet, de hamar rájön, hogy a valóság kegyetlenebb mint az ő képregényes álombirodalmában, és bármilyen kemény is ez a felismerés, Kick-Ass az ő énjének része. Furcsa módon bátorságot ad neki a maszk, az anonimitás, hogy végre nem önmaga. De miért kell a hőssé váláshoz maszk? Miért nem lehet valaki hétköznapi emberként hős? Ennyire nem vagyunk képesek elfogadni magunkat? Ennyire kell egy arctalan védelmező?

Igen, kell. Kell valaki, akire munkába, iskolába menet gondolhatunk, hogy ő itt van kint és minket véd. Kick-Ass, bár nem egy Superman, mégis, feláll, kiáll értünk, és megvéd. Egy senki nem lenne, ha léteznének Thor-ok és Hulk-ok a való világban, de ugye nem. Kick-Ass mi vagyunk, a bátrabb és elszántabb énünk maszkba bújtatva, aki odakinn járkál és őriz. Ám lecserélhetősége hamar nyilván valóvá válik, mikor feltűnik Red Mist, aki jobban néz ki, van király kocsija, és láthatóan sokkal coolabb mint Kick-Ass. De mégsem ő marad meg. Mégsem ő a film hőse, mert ő már sok. Ő nem mi vagyunk, hanem a tökéletes, gazdag, jól kinéző gyerek, akiben belül nincs meg, ami Dave-ben igen. És a kettejük közti különbség világít rá, hogy Kick-Ass nem csak egy hétköznapi ember ruhában. Mindenki nem lehet hős, mert akkor senki sem az. 

Vaughn a szuperhőslét ezen kérdéseit azonban nem fojtogató drámában, hanem könnyed, szellemes és fiatalos stílusban tálalja. Hibátlan soundtrack-el, temérdek liternyi vérrel és ötletes vizualitással festi falra modern remekművét, mozgalmasan és izgalmasan megírva, mely önmagában csak egy ütős stílusparádé, de a felszín alatt csodálatosan izgalmas kérdéseket vet fel a hőslétről, a hősködésről, és - persze - az identitásról. Vaughn friss vérömlesztést juttat be a képregényfilmes vénába, és ügyesen parodizálja a műfajt, melynek aztán maga is része lesz, de soha ne gúnyolj olyat, amihez nincs közöd, nem igaz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.