P. T. Anderson korunk egyik legtehetségesebb filmese, és ezért rengetegen figyelték árgus szemekkel legújabb mozijának készültét. Kár, hogy sokan csalódtak a filmben, és hogy megbukott, mert ez a mű 2012 egyik leg figyelemre méltóbb alkotása.

A The Master előzetesen a szcientológia alapítójának, L. R. Hubbard-nak állított volna emléket - legalábbis ez szivárgott ki. Mint kiderült, ez nem csak hogy nem igaz, de a film homlokegyenest az ellenkező irányba tart. Nem fogsz itt prédikációt hallani a szcientológia, mint vallás elfogadásáról, vagy ellenzéséről, sőt, a szcientológia nem is szerepel a filmben.

A film három ember életének egy szeletét mutatja be, akik közt gyorsan le is osztja a szerepeket: a tanítvány, a mester, és a mester mögötti támasz. Főhőse, Freddie egy lelkileg sérült, beteges alak, akit a Csendes-óceáni hadszintérről hazaérkezve poszt-traumás stresszel küzdve keresi helyét a világban. Ekkor találkozik Lancaster Dodd-al, a The Cause nevű szekta alapítójával, és hamarosan bekebelezi Dodd világa. A mester azonban egy ponton ráébred, hogy Freddie már túl mélyre zuhant, és nem fog tudni felemelkedni újra.

És ennyit a történetről. Meglepően jelentéktelen maradt a sztori számomra, mert csak két dolgot akartam: hogy PTA ne szúrja el a hangulatot, és a három főszereplő játékát. Merthogy itt az atmoszféra mindent felülmúl, zavaros és zaklatott, a különlegesen szép beállítások és snittek mellé hipnotikus, beteges zene társul. Fakóra színezett felvételeivel PTA pillanatok alatt beránt, és élvezettel nézi a néző kényelmetlen feszengését. Freddie alkoholista karaktere bár azonosulási pontot nem kínál, küzdelmét viszolyogva nézzük, mert nem kérdéses, hogy elveszett rég, és nem is fog visszatalálni. Ezen enyhít Dodd, akinek sima beszédű jelleme szépen kiegészíti Freddie-ét, és innentől már tudjuk, hogy ezt a filmet csak a kívülálló szemével nézhetjük. Nem kell érzelmileg bevonódnunk a történésekbe, elég ha beindítja az agyműködést a film, és az sem baj, ha el kalandozunk közben a saját gondolataink irányába, mert a film lassú, ritmikus hömpölygése teret ad ennek is.

A színészek egytől egyik kitesznek magukért. Joaquin Phoenix egyszerűen lenyűgöző, görnyedt tartása, beteges nevetése, zavarodott tekintete csodálatosan keltik életre Freddie karakterét. Sugárzik belőle a kétségbeesés, az útkeresés, és az őt körülvevő álszent világ iránti megvetés. Ezzel szemben Philip Seymour Hoffman meglepően könnyen siklik bele Dodd karakterébe, manipulatív és apafigura szerű ő. Amy Adams pedig szimplán karrierje legnagyobb alakítását hozza, erős és kemény. Pont Freddie és Dodd mester-tanítvány kapcsolata teszi ki a film velejét, mikor ők ketten jelen vannak izzik a vászon. Élvezet nézni, amint egymást túl licitálva alkotnak. És alkot PTA is. Mert ez az igazi alkotás, mely bár nem volt biztos játék, de jól sült el, lehetett volna egy értelmetlen maszlag is, tele vallási kritikával, de hál' isten nem lett az. Sokan mondták, hogy nem azt kapták, nem arról szólt a film, mint várták. Elég szomorú, ha valaki azért tart valamit rossz filmnek, mert nem azt a témát látja, mint amit akart.

Súlyos egy film ez, nem is kellemes nézni, sőt, néha unalmas is. Nem biztos, hogy leülepszik a film azonnal, én például két hónapja láttam, és pár napja kristályosodott ki teljesen a véleményem. Mondhatni, hagyni kell kicsit érni a művet, mert elsőre nehéz lehet befogadni, de ha nyitott vagy rá, egy komplex és sötét élményt kapsz, amit ugyan szeretni tiszta szívből nem fogsz, de tisztelni nagyon. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.