Anno a májusi premiernél jól lehúztam Baz Luhrmann filmjét, és hosszú bekezdéseken át taglaltam, miért nem tetszett F. Scott Fitzgerald legendás regényének extravagáns adaptációja. Ám a második mozis megtekintésre valami változott. Életem legnagyobb filmes pálfordulásának rövid krónikája...

Anno ezt írtam a filmről:

A nyitó képsorok még szépek voltak, Luhrmann szépen bedobta azt a trükköt, amit Raimi is alkalmazott az Oz, the Great and Powerful-ban. Ám pár másodperccel később hirtelen megőrült a film, előrángatott egy felesleges pszichológusos szálat, és szédítő gyorsasággal, ritmusérzék nélkül ide-oda vagdosva bele kezdett a sztori mesélésébe. Már ekkor feltűnt, hogy milyen brutálisan pergő a vágás: az elején nincs két másodpercnél hosszabb snitt. Ha valaki iszik, a film annyit mutat majd, hogy előveszi az üveget, rávág egy másik szereplőre, majd vissza amint iszik az üvegből, és már mennek is tovább. Nem látunk olyan apróságokat, mint, hogy a szájához emeli az üveget, mert a rendező úgy vélte, lassítaná a filmet, márpedig annak pörögnie kell. Ettől ilyen felgyorsított világban érzi magát a néző, ahol mindenki kétszer olyan gyorsan cselekszik, mint a normális. Ráadásul nyitójelenként ezt a tempót nehéz befogadni, és innentől soha nem is fogunk belekerülni a filmbe.

Ám az igazi bénító csalódás csak ezután következik: a partijelenetek. Minden ígéret szerint elképesztő, grandiózus képsorokat láthatunk, ehhez képest tompa zene mellett futó, ritmustalan, táncoló emberekből áll az egész. Ennyi? A nagy parti? Nem húz magával a zene, nem ránt be, a lüktetés nem kap el, mert nincs is neki. Minden tündöklő ruha, ékszer, és különleges kameraállás sem teheti magával ragadóvá, és leginkább a vágás a hibás. És később is, egyszerűen nincs súlya a jeleneteknek. Gatsby belépője erőtlen, ahogy a hotelbeli jelenet is, az ok pedig a karakterek.

Fitzgerald nagyszerű figuráit Luhrmann kétdimenziós papírmasékká degradálta, és a legszembetűnőbb a karakterfejlődés szinte teljes hiánya. Ha valaki a film elején ideges, akkor a két és fél óra minden egyes percében az lesz, majd kilép a sztoriból. Ha valaki unott, egy percre sem fog ez változni. DiCaprio minden igyekezete ellenére sem tud karizmát kölcsönözni Gatsby-nek, aki a regény legkarizmatikusabb szereplője, itt egyszerűen gyenge. Ráadásul Luhrmann a figura élettel való megtöltésének még a lehetőségét is elveszi, mert nem engedi a figurát szóhoz jutni a legfontosabb pillanatokban, mikor magáról és a múltjáról mesél. DiCaprio színészi kvalitásait ismerjük, adjunk neki egy jól megírt szerepet és életre kelti pillanatok alatt, de ha a figura legfontosabb pillanatait elveszik előle, és helyette a narrátor meséli el nekünk összefoglalva, hogy mit is mond, akkor még ő sem tud mit csinálni.

Minden olyan mesterkéltnek hat: a színészek a könyvből kiollózott mondatokat darálják le, és érződik a jeleneteken, hogy be van állítva, ki van módolva. A spontaneitás ki veszett belőle, és az erő is vele együtt. Még sem lehet egyértelmű kudarcnak el könyveli Luhrmann próbálkozását. Néha megcsillan benne az az ember aki az előző három filmjét rendezte, aki még érzete a közönséget, érezte mikor sok, mikor kevés. A film csúcspontja a gázolásos jelenet, ami olyan erőteljes, hogy még a lélegzetem is elállt. Az egyetlen jelenet, amikor a zene és a kép szervesen összefonódott, és hihetetlen erővel vág oda a nézőnek. Kár, hogy tíz másodperc összesen, de legalább ízelítőt kapunk abból a The Great Gatsby-ből, amiért beültünk. Később ezt az intenzitást már nem sikerül megismételni, még a medencés jelenetben sem. 

Pedig a látvány elképesztő: kék-aranyban pompázik minden képsor, mindig valami csillan, fénylik, pompázik, hullanak a konfettik és folyik a pezsgő, a kamera ide-oda repül, olyan mozgásokat produkál, amiket azért nagy vásznon érdemes látni, főleg a lefelé zuhanós-féléket. Sok helyen nagyon könnyen kivehető a CGI jelenléte, például a zöld hátterek ordítanak a vászonról, még is a számítógépes effektek olyan remekül sikerültek, hogy tökéletesen szolgálják a giccses egészet. A 3D pedig talán soha nem volt olyan ügyesen és kreatívan használva, mint itt, a főcím például önmagában remek, de igazából minden jelenet remekül mutat. Kivételesen megéri a magasabb árat.

Vissza gondolva nem éreztem olyan vészesnek, mint amilyennek a fentebb írtakból tűnhet, mert félre értés ne essék, ezt a filmet azért érdemes látni, és moziban méghozzá, de fel kell készülni, és lejjebb vinni az elvárásokat. Ha egyszer már nem vársz sokat, talán még tetszeni is fog, de ahhoz képes, ami lehetett volna, ahhoz képest bizony ez nagyon sovány lett. Talán Luhrmann hibája, nem tudom, lehet, hogy a producerek szóltak bele túlságosan, de ami biztos: egy gazdag, mondanivalóval és színpompás karakterektől hemzsegő film helyett kaptunk egy gazdagon feldíszített és a mondanivalóját a könyv szavaival megfogalmazó, és százszor megismétlő, színpompás jeleneteket felsorakoztató, lapos karakterektől hemzsegő produkciót. Talán ha Fitzgerald látná, mi lett a művéből, megerősítettnek érezné magát a külsőségekre rámenő, képmutató és igazi értéket már rég nem ismerő társadalomról alkotott kritikájában. Luhrmann filmje pont az lett, ami elvileg kritizálnia kéne: gazdagságában elvesző, felszínes, és üres. Minden effektjével és konfettijével együtt. Old sport. 

De mindenki tévedhet...

Végül azonban csak nem hagyott nyugodni, hogy az év egyik legvártabb filmje ennyire pocsék lett. Lassan megemésztődött, leülepedett a sok csillámpor és aranysáv, és felszínre bukkant valami...de, hogy mi, annak utána kellett járnom. 

Így jött el a második megtekintés, szintén moziban. A 3D-t ezúttal hanyagoltam, nehogy bármi elvonja a figyelmem a mondanivalóról, és nem is bántam meg. Luhrmann amilyen parádés térhatást teremtett, olyannyira saját maga ellen dolgozott vele: a sok szép kép, beállítás, repkedő kamera, és igazi harmadik dimenzió elvonta a figyelmet a lényegről, és elsőre képtelen voltam kihámozni a rendező flitteres csomagolásba burkolt gondolatait - Fitzgerald gondolatait. De a második alkalommal, normális kétdimenzióban sikerült lefejtenem a burkolatot, és mögé látni a dolgoknak. Működöt Luhrmann víziója, a gyors vágás immár arra szolgált, hogy berántson pillanatok alatt, mint egy száguldó kocsiból kinyúló kéz, az intro pergő őrülete hirtelen megtelt lüktetéssel és élettel, amely kimódoltan ugyan, de grandiózus volt. A karakterek jobban kibontakoztak, mintha eltakartam volna a vakító fénysugarat, amelytől nem láttam át a figurák kesze-kusza viszonyát, álmait, keserűségét. DiCaprio és partnerei elképesztő vehemenciával vettették bele magukat a filmbe, minden tehetségüket beleadva, hogy a figuráik élettel teli emberek legyenek. Egy apró pillantás ide, egy kézmozdulat oda, a lényeg a részletekben rejlik.

Luhrmann világában minden sikkes és pompázatos, igen, de a történetben és karakterekben rejlő érdes kritikát nem tudják elrejteni, még ha aranyló varázsuk miatt azért erősen le is fedik. De ha valaki hajlandó elvonatkoztatni magát ettől a szín-és giccsorgiától, amit a rendező brutális mértékben tálal, fel fedezheti Fitzgerald eredeti szereplőit. Ráadásul a túlzott látványvilág remekül van tálalva, pont azt a hatást elérve, amit kell: akárcsak Nick, mi magunk is rácsodálkozunk eleinte, de később háttérré halványul, eltűnik a fénye, és egy hamiskás pislákolás lesz csupán, mert előkerülnek az emberi tragédiák. Főként Gatsby-é, aki foggal-körömmel, mániákus ragaszkodással kapaszkodik egy emlékképbe, és kétségbe esetten csatol hozzá mindent, amit csak tud - köztük Daisy-t. De nem ő szenved egyedül: maga Daisy is egy áldozat, beleragadva egy el értéktelenett életbe, ahonnan többek között saját korlátoltsága miatt sem tud kiszabadulni, és végül, mikor el jön a lehetőség, hogy lépjen, inkább visszavonulót fúj. Nick, és a vele meglepően jól azonosuló Tobey Maguire, naiv világlátása viharos gyorsasággal csap át méla undorba, mikor le ás az emberi önzés és romlottság mélyére, és felfedezi, mennyire ingatag egy ember személyisége.

A pompás képek és lüktető zenék között lavírozva néha maga Luhrmann is érez kísértést, hogy megmaradjon a partijelenetek jelentette könnyed, látó-és hallószervi élmény pumpálásánál, ám az alapanyag zsenialitásának ő sem tud ellenállni. Inkább csatasorba állítja aranyló képeit, és a megszokottnál hatásvadászabb módon tárja elénk a történet kanyarjait - többek között egy brutális gázolásból gyönyörű és lélegzetelállító tablót csinál. De nem baj, ez az ő Gatsby-je, és ez a kísértés, hogy ekkora hangsúlyt fektessen a vizualitásra, még aktuálisabbá és élesebbé teszi Fitzgerald művének bánóan őszinte kritikáját a (z egyéb más mellett) felszínességről. És bár a kritikusok nem voltak oda érte, javasolnék mindenkinek egy újabb megtekintést, mert van bizony, hogy elsőre nem sikerül tökéletesen megítélni valamit. Ahogy Nick is csak második pillantásra kristályosította ki véleményét a New York-i elitről, úgy a The Great Gatsby is igényelhet egy közelebbi pillantást. Sok rejtőzik a felszín mögött, és igazi kincs, ha sikerül ezt a mélyen szántó üzenetet olyannyira elrejtenie, hogy az elsőre csupán a könyv gépies másolatának tűnik. Talán még Fitzgerald is állva tapsolna, ha ezt látná.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.