Pixar.

Ez az egy szó az esetek 90 százalékában garantálja, hogy hibátlan szórakozásban lesz részünk. Megmutatták már, meddig képes elmenni egy apa a fiáért, még ha egy óceánt is kell átúsznia, bebizonyították, hogy a szuperhősök is csak emberek, ízelítőt kaptunk a sebesség ízéből, és az alkotás öröméből, szavak nélkül csaltak könnyeket a szemünkbe, megadták nekünk az utolsó nagy keserédes játszadozást és vászonra vitték, hogy milyen, ha a társad nélkül kell tovább menned az úton. Filmjeik példa nélküli szívről tettek tanúbizonyságot: az Up első tíz perce után már zokogtunk, a Toy Story 3 befejezése pedig valószínűleg minden idők legszomorúbb animációs lezárása...EVER. Ám minden filmjük végén ott motoszkál bennünk valami öröm, valami megfoghatatlan életvidámság, az a bizonyos Pixar-feeling. Sajnos az utóbbi két filmjüknél ez az érzés hiányzott, és pont ezért tekintettünk félve a Monsters, Inc. prequel-jére. Sikerült vajon a Pixar-nak az, ami régen?

De előtte menyjünk vissza az említett Monsters, Inc.-hez. Habár nem ér fel a Pixar mester ötöséhez (Finding Nemo, Ratatouille, Up, Wall-e, The Incredibles) , nálam simán üti az első két Toy Story-t, az A Bug's Life-ot, és természetesen a Cars 2-t és a Brave-et. Humoros, vidám, ötletes (de még mennyire!) és kedves alkotás, ami önmagában ugyan nem kiállt folytatásért, de erről majd később. Az akkori rendező, Pete Docter első direktori feladata volt ez a mozi, és nem kis aggodalmat okozott a Pixar fejeseinek, ám az alapötlet annyira eredeti volt, és annyira szórakoztató módon épített gyerekkori félelmeinkre, hogy azonnal megnyerte a bizalmukat.

Sokadszorra nézve is működik a dráma, még mindig viccesek a poénok, az animáció mai szemmel nézve is lenyűgöző, de ami igazán nagy dolog: még mindig rácsodálkozok arra a világra amit ez a film kreált. A történet alapja ugyanolyan döbbenetesen eredeti tudott maradni, hiába az eltelt idő. Sőt, a sikolyhiány problémája ijesztőbb mint valaha, köszönhetően a mai energiahiányoknak, a gazdasági válságnak, amikkel remek párhuzamot lehet vonni. Ettől még élesebb lesz a konfliktus, és még vibrálóbb a kitalált univerzum.

                                                                                       Az az univerzum, amit a Monsters University lankadatlan kedvvel tágít, és itt térünk át a folytatásra. Lecserélődött a rendező, de a filmen ez nem látszik meg. Ezúttal bepillantást nyerünk a rémisztés művészetébe, konkrét tudomány lesz belőle, sőt, még az eddig magyarázatlanul hagyott ajtók készítésébe is bepillantást nyerünk. De nem olyan alaposan, hogy elvesszen a varázs! Továbbra sem tudjuk meg, miként is működik ez a dolog, de a látottak kicsit alaposabb bepillantást adnak a kulisszák mögé.

Mike és Sully teljesen új célokat kaptak, sőt, jó látni, hogy néha olyanokat, amikről tudjuk, hogy nem fogják elérni. Karaktereik teljes kidolgozottak, öröm nézni, ahogy a jellemfejlődési íveik végén beteljesítik a sorsukat. Ezért is veszélyes műfaj a prequel, nehéz belőni mennyire helyezheted át a szereplőidet, hisz a nézők tudják, hogy fogják végezni, tehát az izgalom faktor is alacsonyabb. A megoldás: adj nekik olyan kihívást, amit ha  sikerül teljesíteni, ha nem, az nem lesz hatással az eredeti rész cselekményére, csak a karakterei személyiségére, de úgy, hogy siker és csalódás esetén is kijöhessen az, ami az első filmben látható. Nem egyszerű, igaz? Szerencsére a Pixar-t nem kell félteni, ismét formában vannak, és elérik, hogy a torkomban dobogjon a szívem a finálénál. Sikerül eltalálniuk, mit tehetnek be, mekkora horderejű események történhetnek meg itt, hogy később az eredeti film eseményei kiválthassák azt a hatást a szereplőkből. Példa: ha az előzményfilmedben túl epikus történetet raksz, hiteltelen lesz, hogy az első filmbeli események láttán a szereplők sokkot kapnak, hisz átéltek már nagyobb dolgokat is. Na, ezért nem szokás túlságosan gyakran prequel-t készíteni.

Az animáció gyönyörű, a zene egyszerre megidézi az eredetit és megújítja, de ami igazán felemelő, az az, hogy két év kiesés után ismét megkapjuk azt a Pixar érzést. Ha nem is annyira katartikusan, de meg kapjuk, és ismét úgy állhatunk fel a székből, hogy minden rendben van a világgal. Bátor film ez, bátrabb, mint remélni mertem, mert kimondja, hogy bizony, az álmok néha nem válnak valóra. És még bátrabb, mert megmutatja, hogy ekkor merre tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.