SPOILER MENTES, BÁR JAVASOLT LÁTNI ELŐTT AZ EPIZÓDOT!

Sherlock Holmes anno leesett állal hagyta ott nézőit a kanapén, miközben legördült a vége főcím az utóbbi idők legnagyszerűbb és talán legnépszerűbb brit tévésorozatának második szezonja végén. A rejtélyes haláleset megoldását nyitva hagyták, Steve Moffat széria-kreátor elment a Doctor Who eddigi utolsó évadjai felett bábáskodni, Martin Freeman és Benedict Cumberbatch pedig csatlakoztak Peter Jackson-hoz, hogy belevágjanak három filmes Hobbit-projektjükbe. Visszatekintve, már kijelenthető, hogy mindegyikük jobb, ha marad, és azonnal dolgozik tovább a Sherlock-on. De lehet, hogy a kihagyás miatti frissesség tett ilyen jót a The Empty Hearse alcímre hallgató epizódnak, minden esetre Moffat és alkotó gárdája elképesztő lendülettel vetették bele magukat a cliffhanger feloldásáért felelős epizódba. És természetesen Moffat legnagyobb trükkje, hogy az epizód nem oldja fel a cliffhangert.

Baj-e? Dehogy. Nincs kiábrándítóbb, mint mikor egy régóta várt esemény lezajlik, mikor egy gigászi rejtély, megoldódik, mikor a vakító tündérpor eltűnik, és a realitás keményebben vág arcon, mint mikor leugrasz egy háztetőről a kemény betonra. A Sherlock pontosan tudja és észben tartja ezt, és nem hagyja, hogy a tündérpor eltűnjön. Persze, Pán Péter is fel kell, hogy nőjön egyszer, a mesének vége kell, hogy legyen. Vagy mégsem? Talán soha nem tudjuk meg, miként élte túl a zuhanást az egocentrikus főhős. Talán. Vagy ha igen, őszintén remélem, hogy megvárják vele az évad végét. Ahogy az egyik szereplő ki is mondja, csalódott, mert megtudta a megoldást. És, igen, mindannyian azok vagyunk, amíg azt hisszük, tényleg tudjuk. Sőt, tovább megyek, Moffat pofátlan módon a széria legfrenetikusabb poénjával és "anyád" pillanatával indítja kellemesen komplex új évadjának első epizódját. 

Eközben azonban zajlik az élet: John úgy-ahogy tovább lépett, és szerzett magának egy meglepően laza és szerethető feleség jelöltet, akibe kapaszkodhat lelkileg. Sherlock körbe utazta a Földet, és likvidált mindenkit, aki még Moriarty-hoz tartozott, és látszólag elvarr minden szálat az előző évadból. Egy új fenyegetés hatására azonban visszatér Londonba, és eljön a pillanat, hogy szembe kell néznie tettei következményével. És persze, csalódást keltő módon. Hiszen olyan régóta vártuk, hogy John újra ránézzen Sherlock szenvtelen arcára, és idegőrlő módon húzták a szekvenciát, de végül meg esik a nagy pillanat, amit mindenki eposzinak képzelt, és olyannak, amit évek múltán is emlegetünk, és legendásnak, és...és...és Moffat röhögve viccet csinál belőle, ugrálunk ide-oda, darabos, gyors, és egy pillanatra sem komoly Sherlock részéről. Véletlenül sem úgy zajlik, mint gondoltuk. Sőt, John utána lezajló elzárkózása sem az, amit látni akarunk, mondatai sem azok, amiket hallani akarunk (Nem kíváncsi a hogyanra, csak a miértre?!) , és ez így van jól. Kevés dolog döbbenthetne jobban rá, mennyire csalódottak lennénk, ha a szokásosan elképesztő vágástechnikával és Sherlock-féle narrációval felszerelt flashback formájában meg tudnánk a megoldást már most. De talán később is csalódottak leszünk. Egy dologgal kerülhető ez el: ha Moffat elhagyja a szokásos szívpárpillanatraleállítós-arccserés-mindekibennevolt-típusú megoldásokat, és világra szóló újdonsággal rukkol elő. Ha nem csak a cliffhanger feloldása, de annak elmesélése is teljesen szokatlan és pofátlanul zseniális lesz.

Nyilván Moffat-ék is tudták, hogy mindenkit csak egy dolog fog érdekelni, így egy lustán összedobott főszálat kreáltak az epizódhoz, ami amekkorának indul, olyan csalódást keltően zárul, nyitva hagyva az igazi véget. Persze, van itt minden, ami szem-szájnak ingere, de a központi nyomozás ezúttal érdektelenebbre sikerült a vártnál, és nem ér fel a sorozat legnagyszerűbb történetszálához, a második évad első epizódjának rendkívül messze elnyúló és szinte ijesztően kiterjedt sztorifonalához. Sherlock most is majd' megőrül, mire rájön, mit is hagyott ki a számításaiból, de minden menetrendszerűen zajlik, szinte napirendi pontként pipálnak ki minden összetevőt, ami kell egy jó kis rejtélyhez: van itt fizikailag lehetetlen eltűnés, üzeneteket küldözgető gonosz, városon át nyargalászás időre, over-the-top szituáció, amiből nincs menekvés, és még egy legendás figurát is bevonnak (sőt, kettőt is!) , hogy aztán elpocsékolják. Mégsem élvezhetetlen, sőt, mint kötelező kellékek egy nyomozáshoz, kötelező módon érdekesek és izgalmasak is, de hiányzik belőlük a meglepetés ereje. Még a 2009-es Sherlock Holmes-ból is lopnak többé-kevésbé, hogy aztán ahhoz méltatlan módon seperc alatt vágják el az izgalmakat, és mindenki hazamegy. Oké.

Az említett vágástechnika továbbra is lenyűgöző, csúcsra van járatva a dekoratív ábrázolása Sherlock káoszba forduló logikájának, és még egy közepes effektet is bedobnak, pedig semmi szükség rá, csak kilóg a valósághű környezetből. Benedict Cumberbatch hetedik alkalommal játsza tökéletesen az immáron kellemesen látványos jellemfejlődésen átesett zsenit, mellette pedig Martin Freeman próbál úgy tenni, mintha még mindig Martin Freeman lenne, és nem Bilbo Baggins. A mellékszereplők közül mindenki kap egy kis teret, hogy bizonyítson, kivéve talán Lestrade-et, akivel ugyanolyan lekezelően bánik a széria, mint Sherlock.

Jól eső korty volt ez az epizód hosszú szomjazás utána, és nagyon remélem, hogy a java még hátra van. Mert a király visszatért, és még van két teljes epizódunk, mielőtt ismét eltűnne.   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.