Ron Howard megmenti az idei mozis szezont.

Az idei erősen csalódást keltő mozis felhozatallal a hátunk mögött, igazán vágytam már valami minőségire, valami fasza és igényes filmre. Valamire, ahol nem a látvány dominál, nem a CGI határozza meg az élményt, ahol egy jó történetet látunk, valós karakterekkel, valami igazira...nem papírmasé figurákkal teletömött kliséhalmazokra (The Lone Ranger) vagy súlytalan és vízízű mozgóképekre (The Wolverine) . Ron Howard pedig végre olyan filmet küldött mozikba, amit aztán szívesen viszont látnék az év végi listákon, és később a BD gyűjteményemben is. Ez kb. az ötödik film, ami ezt elmondhatja idén. És mindjárt év vége.

Soha sem voltam nagy F-1 rajongó, de kétségtelenül érdekes volt néha bele-bele nézni egy közvetítésbe. Hosszú távon unalmas, de pár percre meg tud ragadni a vibráló és mozgalmas világa, amit sikerült is csodálatosan filmre vinni. De mielőtt ebbe belemegyünk, szögezzünk le egyvalamit: ha nem vagy F-1 rajongó, attól még imádhatod Howard filmjét. Kár lenne elmenni mellette, csak mert nem érdekel az autóversenyzés. Őszintén, ez a film szólhatna akár kosárlabdáról is, mert tényleg nem ez a lényeg. Oké, persze szerves részét képezi a sztorinak a versenyzés veszélyes oldala, és a bátorság, amit igényel, hogy újra és újra beszállj a kocsiba, de összességében nem a Forma-1-ről akar neked mesélni. És ez így van rendjén.

Ami egy ilyen rivalizálás-történethez leginkább elengedhetetlen, az két fantasztikus főszereplő. Márpedig itt két kibaszott jó figurát köszönthetünk a vásznon, két olyan színész tolmácsolásában, akik közül egy sem hatalmas sztár, és egyikükből sem néztem volna ki ilyen minden tekintetben hibátlan alakítást. A könnyebb dolga talán Chris Hemsworth-nek volt, aki, miután levedlette Thor-páncélját, belebújt az F-1 mezbe és egy - lássuk be - meglehetősen sablonos és ezerszer látott figurát volt képes megtölteni élettel és szikrázó energiával, úgy, hogy egy pillanatra sem zavart a tény, miszerint ezt a világot leszaró, siker éhes, de mégis rendes fazont már sokszor láttuk a vásznon. Szimpatikus, szerethető, valós, igazi. Én kettejük közül őt találtam szimpatikusabbnak, inkább mint Lauda-t, aki meglepően hideg fejjel állt a versenyzéshez, és nem igazán tudtam eleinte ezt a magányos figurát megkedvelni. Később azonban kialakult egyfajta tisztelet iránta, és a végső versenyben képes voltam mindkettőért izgulni, mindkettőt sajnálni, ha esetleg ő veszít. Nem kis teljesítmény a forgatókönyvíróktól, és Daniel Brühl alakítása is sokat segített ebben. Letaglózóan jó, minden mozdulata, mimikája a helyén van. Sőt, Brühl-nek még az is sikerül, hogy a zárójelenetben őt is tudjam kedvelni, ha nem is annyira, mint Hemsworth Hunt-ját.

Igen, ez nem egy világmegváltó sztori, és nem is túl eredeti. De mégis, annyira profin van előadva, annyira élettel teli, annyira izgalmas, és főképp annyira hihető, reális, hogy túl tud lépni a sablonjain. És ez nem annak köszönhető, hogy igaz történet, hanem a csodálatosan megírt forgatókönyvnek, a zseniális rendezésnek és a főszereplőknek. A történet tökéletesen van adagolva, remekül kiszámított a tempó, és nagyon jól van kiegyensúlyozva a két rivális. Egyik sem túl sok, nem kerül egyik sem a másik fölé, mindkettőnek ugyanannyi a játékideje. Egyedül a két női főszereplő van nagyon elhanyagolva, főleg Olivia Wilde, aki körülbelül öt percet szerepel a filmben. Szomorú pocsékolás, ráadásul a film sok szexjelenete közül egyik sem Wilde közreműködésével zajlik. Nagy kár.

Szót kell még ejteni az elsőrangú operatőri munkáról, ugyanis nem csak a versenyek, de a pályán kívüli jelentek is csodálatosan vannak fényképezve. Hihetetlenül hangulatos, a beállítások gyönyörűek, és ha egyszer felzúgnak a motorok, te is ott érzed majd magad köztük. Hans Zimmer zenéje szintén lenyűgöző, tökös és érzelmes egyszerre. 

Howard képes volt azért az izgalmak mögé némi elgondolkodtató matériát is csempészni, főleg ami a megszállottságot és a végső elköteleződést illeti. Mikor kell kiszállni? Mi az a határ, amit már nem lépsz át a győzelemért? Meddig mész el, hogy te legyél a bajnok? Mit jelent egyáltalán a megszállottság? Örökre a pályán maradsz vagy csak egyszer akarsz bizonyítani? Ha csak egyszer akarsz, lehet, hogy nem is te vagy a nagyobb a kettő közül? Ehhez hasonló kérdéseket vizsgál, és bár választ nem rájuk, elég, ha beindítja a gondolkodásodat. Sok embert motivál a rivalizálás, sok embert lebénít, és sok embert a szélre sodor, aki bár meddig képes lenne elmenni, csakhogy ő álljon a dobogóra. És utána mi van? Ha már ott állsz, hogy mész tovább?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.