Superman visszatér, hogy ugyanazt tegye a franchise-al, amit a Superman IV. tett...

...még pedig, hogy eltüntesse a süllyesztőben. A Returns, bár jelentősen jobb volt, mint az előbb említett darab, ez nem jelenti azt, hogy jó lenne.

Brandon Routh szájában megalszik a tej. Ez volt az első gondolatom, miután felálltam Bryan Singer két és félórás eposzától. A fickónak semmi, ismétlem, semmi kiállása nincsen, unalmas és semmilyen, mind Kal-El-ként, mind Clark Kent-ként. Nincsen karaktere, hiányzik belőle Reeve huncutsága, márpedig az volt a rendezői szándék, hogy egy folytatást kerekítsen a régi darabokhoz, a Superman 2. történetének zárása után helyezve magát kronológiailag, mintegy úgy téve, mintha a Superman 3.-4. nem is létezne. A baj csak az, hogy a film után azt kívánjuk, bárcsak a Returns sem létezne.

Alapból, kinek jutott eszébe romantikus filmet kerekíteni ebből a projektből? Mert Superman-hez még a sci-fi is inkább illik, mint a románc. Sőt, konkrétan a sci-fi illik, hiszen egy alien-ről szól a film, még sem vitte el egyik film sem ebbe az irányba a sztorit (Zack Snyder viszont végre megtette) . Lois Lane és Kal-El szerelmi drámája egyáltalán nem működik, minden pillanata hamis és megjátszott, és bizony Routh sem segít, aki olyan arcot vág, mintha téli álmot aludna éppen. Sebaj, mondhatnánk egy másik film esetében, mert kárpótol minket a látvány, csakhogy itt ez van a középpontban, erről szól a film, nem Lex Luthor idióta kontinens létrehozós tervéről, nem is Superman hősiességéről, hanem a Lois és Superman rejtett szexuális feszültségeinek romantikaként való becézéséről. Ne értsetek félre, ha működne, és átérezném a drámájukat, nem ellenezném a dolgot, de két ilyen mélységet nélkülöző, táblára felskiccelt karakterrel nem fog ez menni, mert sem Lois-al sem Kal-El-el nem érzek együtt. És még Superman ruhája sem coolabb, mint az eredeti mozifilmben, és ez azért teljesítmény, hiszen majdnem harminc évvel később készült Singer darabja.

És ez még nem minden: a film egyszerre próbál retró lenni, azaz megpróbálja vissza hozni a Reeve-filmek stílusát és hangulatát (ez azt eredményezi, hogy bugyuta lesz, de nagyon) és közben meg egy új szuperhős franchise-t is be akar indítani. A kettő együtt nem megy, homage filmmel nem lehet modernnek lenni. Nem mintha ez zavarná Singer-t, aki halálos nyugalommal nyújtja el filmjét 150 percre, és bele pakol irdatlan mennyiségű szereplőt, helyszínt, kikacsintást, és egy hatalmas eposzt próbál létre hozni, sikertelenül. A látványelemekkel bánik egyedül csínján, ami nagy kár, mert láthatóan volt itt pénz mindenre, ami csak szem-szájnak ingere, és a jettel való viaskodás még sokat ígér, ám végül ez marad a film legjobb akciójelenete - de mi is lehetne más, ha nincs kivel megküzdjön Superman, mivel Luthor csak egy ember. Aztán egy jókora logikai bukfenc is belefér a végén, csakhogy a heroikusnak szánt önfeláldozás se működjön (apró SPOILER következik: nem az volt Luthor tervének lényege, hogy Superman nem tehette volna meg, amit megtesz a végén, mert Luthor bele rakta a kriptonitot? SPOILER VÉGE) . Ezen a ponton válik biztossá, hogy nem véletlenül bukott ez a film meg, és hogy nem véletlenül nem lett ez új mozifilmsorozat. A probléma az, hogy Singer egy kesze-kusza giccstengert varázsolt Supermanből, és amíg nem tölti meg lélekkel ezt a monstrumot, addig ne is várja, hogy az emberek ráharapjanak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.