Ha Steven Soderbergh tényleg nyugdíjazza magát a Side Effects után, akkor méltó módon búcsúzott.

Em egy depresszióval küszködő nő, akinek férje most szabadult a börtönből. Súlyos lelkiállapota miatt pszichiátere fel ír neki egy új fajta gyógyszert, ami elvileg meggátolja az agyat, hogy szomorúságot beszéljen be magának. Hamarosan azonban megjelennek a nem várt mellékhatások, és egyre durvább események követik egymást a gyógyszer hatásaként...

Ez egy igazi régi vágású thiller. Rengeteg klasszikus film eszembe jutott a nézése közben, amiket most nem írnék le, mert spoileres lenne, de legyen elég annyi, hogy beugrott Hitchcock is, ami már önmagában jó jel. Engem pont az nyűgözött le, hogy mennyire más film, mint vártam. A sztori alapján elképzeltem egy irányt a történetnek, ám Soderbergh okosan titkolta, mire is fog itt ki menni a játék. Már a nyitány fantasztikus, nekem konkréten az előbb említett zseni Rope című filmjének eleje ugrott be. Később azonban a film halál pontosan behúzott a csőbe, minden csavarja tökéletesen akkorát üt, mint akarták a készítők, véletlenül sem sejthetők előre, és a remek rendezés annyira erőteljessé teszi az élményt, hogy a lélegzetem is elállt. Ez pedig nem kis teljesítmény. A csendesen folydogáló kezdés után felgyorsulnak az események, és Soderbergh meglepő húzással főszereplőt vált, miközben a régi még mindig a cselekmény része. Furcsa is volt ez a hangsúly váltás, de pont ez a szépsége: hiába láttad a trailert, és olvastál el mindent a filmről, akkor is meg tud lepni, márpedig ennél jobb élményt egy film nehezen kínálhat: a meglepetés egy ilyen, minden-snittet-ellövünk-az-előzeteseben-világban a leghatásosabb eszköz.

Soderbergh látványvilága továbbra is ütős, az utolsó filmjei közül a Contagion vizualitásához áll legközelebb. Digitális kamera, letisztult képek, jellegzetes fénybeállítások, és az élesség gyakori manipulálása. Csodálatos képek peregnek, és segítik a történet feltárását, pl. különösen jó volt a vége felé, amikor két karakter külön snittekben a defókuszból hajolt bele az élességbe. Ráadásul maga a trükk még nem elég, megfelelően el kell tudni helyezni, és Soderbergh ezt a beállítást jobb helyen nem is használhatta volna. A színészek remekül asszisztálnak ehhez, külön dicséret illeti Rooney Mara-t, aki a The Gril With The Dragon Tattoo után ismét bizonyítja, hogy sem a remek színészi játék, sem a teljes meztelenség nem áll távol tőle. De Jude Law is remek, egy eddig tőle távol álló szerepkörben. 

A közepén felvetett kérdés, a pszichológus-páciens bizalom, még ha a film végül nem is ide fut ki, elgondolkodtató volt. Mégis mennyire viszi haza a beteg életét a doktor? Mennyire érdekli a doktort a páciens, és mennyire érti őt meg? Soderbergh halkan fel teszi a kérdéseket, majd gyorsan tovább lép, mert filmje végső soron nem erről szól, de közel van hozzá, nagyon közel. A végén aztán szinte teljesen hanyagolja ezt a vonalat, és száz százalékosan a rejtélyre koncentrál, még is ott motoszkált a fejemben a dolog. Mocskosul erős film ez, ami három zsánert futtat egymást után, néhány jelenetében elülteti a kérdéseit a fejedben, majd halad tovább, és mikor kilépsz az ajtón, az elültetett gondolatot kinőnek, és hazafelé elgondolkodhatsz a világ aránytalanságain, és azon, miért kell korunk egyik legjobb rendezőnek pont most vissza vonulnia.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.