Amikor a csalódás kellemes.

Olyan sok világháborús film készült már, hogy fásult érdektelenséggel kezeljük, ha ki jön egy újabb produkció a témában. "A fiú és a katona", igaz történet alapján. "Utolsó napjaim", a világhírű bestsellerből. Hány és hány ilyen film készült már, és van abban valami visszás, hogy egy ilyen borzalmas időszakot legyintéssel kezelünk a feldolgozások száma miatt. Ezért is frissítő élmény nézi a The Book Thief-et, ami nem csak az utóbbi idők legjobb második világháborús filmje, de az idei díjszezonon is abszolút lenne keresnivalója.

Pont a fenti okokból nem is gondoltam volna, hogy valaha megnézem ezt a filmet, Geoffrey Rush ellenére sem. Ám Brian Percival olyan visszafogott, hatásvadászatot nélkülöző alkotást tett le az asztalra, amit látni kell. Az egyetlen utcában játszó történet egy megárvult kislányról szól, aki a világháború alatt igyekszik túlélni nevelőszüleinél, mialatt a náci nyomás egyre nagyobb lesz, és az emberek egyre fogynak körülötte. Pont a kicsi helyszín miatt képes Percival egy csendes, búvóhely-szerű hangulatot megteremteni, hogy később fokozatosan le bontsa azt. Szerencsére a kis falu, ahol játszódik, nagyon szépen van felépítve, hogy a két órás játékidő alatt végig érdekes hátteret biztosítson az eseményeknek, illetve ki kell emelni még az operatőri munkát is, hiszen minél kisebb a játéktered, annál nehezebb érdekes képeket létre hozni.

Az események kényelmes lassúsággal telnek, hagyva időt az atmoszféra építésre, amit sokan kihagynak ma a képletből. A rendező szerencsére nem követi el ezt a hibát, és a városba érkezés után nem lép tovább a történettel, amíg a néző otthonosan nem mozog a helyszínen. Ezt követően azonban minden idejét a karaktereknek szenteli, akik közül a Rush alakította Hans és az Emily Watson által életre keltett Rosa emelkedik ki, de gyerekszínészeket sikerült úgy össze válogatni, hogy ne legyen egyik se erőltetett: Sophie Nélisse és Nico Liersch remekelnek, kedvelhetők és természetesek, ami nagy kincs a korosztályukban. Ezeket a karaktereket sikerül a filmnek giccs és parádé nélkül ábrázolnia, egyszerűen arra koncentrálva, ami lezajlik bennük. Talán ez a fajta visszafogottság az, ami miatt az idei díjszezonból hiányzik a film. 

Erősen javaslott a film, és nm gondoltam volna, hogy egy ilyen erős hétvégén (Her, The Lego Movie, RoboCop, Labor Day) ez a film ki fog emelkedni, de így lett. Apróságaiban óvatos és finom, fontos pillanataiban szerény, de hatásos, a film minden percében tudja, mit csinál. Még a finálé is mentes az ilyenkor megszokott nyáltengertől, és inkább intelligensen mesél: mindenki meghal, mondja ki Percival, de az idő, ami hátra van még, azt kell okosan eltölteni, mert mindenkinek csak egy esély jut erre, akár háborúban, akár békében. És hogy mi köze ennek a könyvtolvajláshoz? Öhm...valami a szavak erejéről...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.