Szerintem egy hollywood-i blockbuster képlete így kellene, hogy kinézzen: a film essen bele a "sikeres" és "rendezői vízió" keresztmetszettszetébe. A több száz millió dolláros büdzsé nem kellene, hogy alapból egyet jelentsen a megszokott formulák alkalmazásával. Szerencsére ezzel Darren Aronofsky is egyet ért, és bár a Noah kissé megosztó lett, szerintem az év eddigi legjobb produkcióját köszönhetjük benne.

Azért nem kis kockázatot vállalt a Paramount, amikor úgy döntött, hogy a Black Swan hihetetlen sikere után egy olyan meg nem alkuvó, egyedi rendező álomprojektjére adnak pénzt, mint Darren Aronofsky...és a Noah. Mert ez a film minden árvízével és szandálos-eposziságával együtt is egy karakterdráma, méghozzá egy erősen zavarba ejtő.

Amilyen esetlen a felütés, még el is bizonytalanodtam, hogy talán tényleg nem lesz nagy szám a film. Hiába Aronofsky, hiába Russel Crowe karizmája, a nyers első tíz perc zavaróan száraz volt. Ám, ahogy haladt előre a film, úgy lendült bele egyre jobban a rendező is, és mire elkezdődött a bárka-építősdi, már nagyon elemében volt. Egyrészről fantasztikus univerzumot sikerült felhúzni a legenda köré, maguk a ruhák például egyaránt lehetnek a régmúlt öltözékei, illetve egy lerobbant jövőkép divatjai is - ezzel is erősítve a történet és mondanivalója kortalanságát. Valahogy nem lehet egyértelműen elhelyezni a filmet, sem időben, sem térben, inkább egy külön kapszulavilágnak érződik, saját kultúrával, és saját felépítéssel. Nem hiába mondta Aronofsky, hogy a The Lord of the Rings trilógiához hasonlóan új univerzumot akartak létre hozni. Ugyan Peter Jackson eposzainak részletességét nem sikerült elérni, de nem is kell versenyezni egy filmnek három gigamozival, ugye? Aronofsky úgy is inkább szeret a karakterekben elmélyülni, és abban nincs is hiba.

Az ő tolmácsolásában Noé egy olyan férfi, akiben az apa, a harcos, és a isteni szolga figurái kavarognak - helyettesítsük ez utóbbit a "amiben hisz" vagy az "elvek" kártyákkal, és meg is kapjuk a modern férfit, aki igyekszik lavírozni férfi kötelességei közt, nem eldobni az egyiket a másikért, jól dönteni és megfelelni a rábízott feladatnak. És ha tényleg végig akarja csinálni azt, amivel megbízták, végül olyanná kell válnia, akik pusztulását ölbe tett kézzel nézte végig, vagyis saját filozófiájának kell ellentmondania. Végül is, mi a feladata egy férfinak? És mitől lesz valaki férfi? Talán a családtól? Akkor mi lesz Noé fiával, akinek nem lesz családja? Szerencsére egy ilyen kényes és fontos témáról egy olyan rendező mesél, aki képes intelligensen és nem szájbarágósan beszélni, illetve sikerül olyan lezárást kerekíteni a sztorinak, ami nem fojtja meg ezt a gondolat menetet. 

Az egyenetlenség viszont nagy gondja a filmnek, főképp amikor az egyébként remekül megalkotott, bukott angyalok kerülnek vászonra, kicsit elüt a mozi többi részétől. Valahogy nem illeszkedik a nagy egészbe, kiveti magából a film. Mondanivaló terén is kicsit zsúfolt a produkció, van itt környezetvédelem, apa-fiú kapcsolat, társadalomkritika, és sajnos ezek közül jó néhányra nem maradt idő, vagy tér. Főként azért, mert a második felére egy nyomasztó kamaradrámává változik, maga mögött hagyva a csatajeleneteket, tág tereket, és egy gyorsvasút sebességével rohan az egyre feszültebb végkifejlet felé. Az itt kialakuló patthelyzet ráadásul letaglózóan keserves volt, és dramaturgiai szempontból tökéletesen volt az összes történetszál egyesítve a történet csúcspontján. Sokaknak hatásvadász, nekem inkább hatásos volt, de ízlés kérdése.

Technikai oldalról sem lehet belekötni: a fényképezés néha fantasztikus képeket prezentált, néha csak művészkedő volt, de a fényekkel, színekkel nagyon szépen játszott. A CGI elég gyenge, pedig nagyon túl volt hypolva, hogy mekkora kihívás volt ebből a szempontból a film, de ez a végeredményen nem érződik. Russel Crowe elképesztő bele éléssel festi meg Noé-t, és a legkeményebb jelenetekben is átélhető marad a karaktere, ami nem semmi, tekintve, hogy a figura milyen irányt vesz a vége felé. Ray Winstone szintén parádés, de ő neki kevesebb tere volt, és ez igaz Jennifer Connely-re is, aki ezúttal szerintem nem igazán tudott bármi maradandót kihozni a szerepéből. Lehet, hogy nem az ő hibája volt, de neki egy ilyen lapos figurával is kellene kezdeni valamit. Logan Lerman viszont nagyon hálás szereben volt elég fasza, minden pillanatban jobb volt, mint a két Percy Jackson-moziban. Nem mintha ez bármit is jelentene.

Végérvényesen én élveztem az Aronofsky-féle Noah-t, de nem lehet tagadni, hogy sok helyen félre ment a film. A túl sokat markolni vágyás miatt néha olyan sok elemet próbálnak bele zsúfolni, hogy az első fele ettől kicsit kusza lesz. Szerencsére a végére ez mind lemorzsolódik, eltűnnek a fölösleges dolgok a történetből, és egy vegytiszta karakterdrámaként zárul a mozi. A folyamat pedig, amit ábrázol, olyan megkapó, és olyan megkapóan van ábrázolva, hogy nekem egy nagyon erős filmélményként maradt meg a Noah. Legyen ilyen több is az évben, és nagyon jó lesz a blockbuster idény. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.