A bejglimérgezéses karácsonyi időszakban talán jobban csusszant volna ez az érthetetlenül rosszul fogadott darab.

Csúnyán pórul járt Akiva Goldsman első rendezése: a kritikusok a földbe döngölték, a nézők megsemmisítették, és végül mindenki elfeledte ezt a naiv, giccses mesét, ami minden bugyutaságával is élvezetes nézni való - szerintem.

Nehéz megvédeni egy olyan filmet, amit mindenki cikinek titulál, és mikor próbálom mentegetni, megjelenik Will Smith mint Lucifer, majd védőangyalnak neveznek egy lovat, ami igazából egy kutya, végül csillogó gyémántok funkciótlanul tele lans flare-ezik a képet. És még hol a vége! Igazából a Winter's Tale élvezete egy dolgon múlik: el tudod-e engedni a racionális éned, azért, hogy belépj egy csodákkal és meghökkentő dolgokkal teli világba. Nem, nem Harry Potter-módra, nem a sárkányok létezését kell elfogadnod, hanem megmagyarázhatatlan történetbeli fordulatokat, balfaszságokat, és ritka véletleneket. És mi a jutalmad? Egy különlegesen finom hangulat, ami bár porcukor ízű, de jólesik, és bár negédes, mégis ízletes. A tolvajból hősszerelemessé átvedlő Colin Farrell nagyszerűen elviszi hátán a filmet, és idősíkok közti ugrálás során is szimpatikus marad. 

Goldsman rendezői stílusán érződik az első filmesség: néha kicsit hosszú a film, és néha olyan dolgokat dob be a cselekmény előre lendítésére, amit egy tapasztaltabb direktor élből kikerül. De ettől függetlenül szépen levezényli a leginkább a Stardust című fantasy-opuszra hajazó produkciót: színészeit biztonsággal vezeti, a stílust remekül eltalálta, és jó érzékkel rányomott a vonalakra, ahol rá kellett. Ez alatt az értem, hogy a film jó és rossz jellemekkel operál, középút nincs, és erre ráerősít, még nagyobb ellentétet kreálva az oldalak közt. Ez a romantikus stílusjegy pont passzol a filmbe, és ettől csak még inkább naiv és szeretnivaló lesz a produkció. Sőt, a végén még meglepetéssel is szolgál, ha addigra már nem őrültél meg a sok baromságtól.

Mi több, a Winter's Tale nagy előnye a két részre osztottsága: az első félben a 19. században nézhetjük végig egy romantikus történetszál végkimenetelét, majd a második etapban újra rendeződnek a dolgok, ugrunk száz évet, és egy új felállással folytatjuk a történetet. A konfliktusok maradnak, a tét is - mondjuk - ugyanaz, de a frissítés csak előnyére szolgál a filmnek. Mi előtt elkezdene poshadni, tiszta vizet önt a pohárba, némileg felrázva az addigra kicsit beszűkült menetét a sztorinak. Russel Crowe mindkét félben kiválóan ripacskodik, karikatúraszerűen eltúlozva alakítását, és egy elemi gonoszt testesítve meg. Jessica Brown Findlay kellemes meglepetés, és Jennifer Connelly sem okoz csalódást. 

Az operatőri munka szépen keveri a főképp barna, kék és fehér színeket, és kellemesen szép beállításokat vonultat fel. Az effektek kicsit gyengék, de ez a nem túl magas költségvetés mellett nem meglepő. A díszletek, ruhák, helyszínek mind-mind szépek, ízlésesek, kellően hozzáadnak az atmoszférához. Az akciójelenetek lehettek volna kreatívabbak is, sok feszültség nincs bennük, sőt, a vége leszámolás erősen csalódást keltő, főképp, hogy egy ilyen elszállt fantasy mennyi lehetőséget kínálna. 

A Winter's Tale egy nagyon különös mese, ami naiv világszemléletével ugyan nagyon kilóg a mai filmtermésből, és a csodákba vetett hite nevetségesen erős, de mégis valahogy megnyugtató darab, ami ugyan kiszámítható, és cukormázas, de ez a véglet is kell, hogy létezzen. Amikor egy horror-remake legfőbb erőssége a végtelen brutalitása (Evil Dead) , akkor a Winter's Tale-nek van létjogosultsága. És amennyi báj van a fogatókönyvben, nagyon is jól esik ez a csillagporos mozi. Csak a negatív visszhangot nem értem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.