FILM: 

Quentin Tarantino korunk egyik legnagyobb rendezője. Ezt vitatni nemcsak nehéz, de felesleges is. QT a valós világ hihetetlenül szórakoztató kivonatába helyezi szereplőit, hogy frappáns dialógok, zsánercsavarok és vérfolyam közt kergesse végig figuráit az események sorozatán, hogy végül valami teljesen újat alkosson. A Django Unchained talán nem a legjobb filmje, de a legtöbb kortárs rendező a két kezét oda adná, ha élete főműve ilyen lenne.

Quentin Tarantino élete első műve a Reservoir Dogs volt, ami máig az egyik legprofibb és legeredetibb elsőfilm. Tarantino azóta a krimi műfaján kívül sok más zsánert kifacsart, a gengszterfilmet, a thillert, a blaxplotiationt és a háborús filmet is beleértve. Érdekes módon azonban még sosem készített westernt, pedig a műfaj rengeteg elemét használta más filmjeiben, pl. mexican standoff. Múlt év decemberében a helyzet megváltozott, és a rendező le tette az asztalra az új évezred egyik legfontosabb westernjét.

A történet Amerika déli részén játszódik a rabszolgatartás idején, amikor is egy Django nevezetű fekete rabszolga és Dr. King Shultz, a fejvadász útjai keresztezik egymást, és alkut kötnek: Django segít levadászni a Brittle fivérek néven elhíresült bandát, cserébe Shultz elviszi őt a feleségéhez, akit az ültetvényes Calvin Candie vett meg. Django egy egész télen át a német származású fejvadász mellett marad, és kitanulja a szakmát, hogy amikor eljön az idő, leszámolhasson Candie-vel. Ez az alaphelyzet, és Tarantino ezzel nyitja majdnem három órás eposzát, hogy aztán a film végeztével szomorúan vegyük észre, milyen hamar eltelt az idő. A film annyira szórakoztató és annyira pörög, hogy fel sem ocsúdunk, már pereg a stáblista. Tarantino minden időhúzásával sem tud unalmassá válni, és ez hihetetlen teljesítmény.

Kezdjük a kevés rosszal, hogy aztán örülhessünk a pozitívumoknak. Szóval: a film felépít egy konkrét legendát a címszereplő köré, egy elérhetetlen hőssé teszi, a magasztos megváltóvá, akiről szól az összes dal, és aki még a többi, nem szabad rabszolga tiszteletét is kivívja végül. A probléma ott van, hogy ehhez nem ártott volna néha megszólalnia. Én értem a koncepciót, hogy egy szűkszavú hőst akartak, de így nem elérhetetlen lesz, csak ismeretlen. Nem tudunk róla semmit szinte, csak azt hogy 1. rabszolga, 2. meg akarja menteni a feleségét, 3. a legjobb lövő az országban. Ennyi. Nem ismerjük, nem tudjuk mit gondol, így picit kevésbé lesz izgalmas figura, mint lehetett volna. A játékidő első 90 percét Shultz dominálja, és amikor végre Django karakterére siklik a film figyelme, akkor sem igazán tudunk mit kezdeni vele. Shultz végig dumálja a filmet, többet beszél, mint Tarantino eddigi figurái együtt véve. Kicsit elnyomja a főszereplőt, pedig csak támogatnia kéne.

És ennyi. Innentől kezdve csak pozitívumok maradtak. Mert hiába pofázik folyton Shultz, ha mindig zseniális marad, minden szava arany. Nincs alkalom, amikor úgy érezzük, most be kellett volna fognia. Hihetetlenül megírt figura, és bár egyértelműen Christoph Waltz-ra lett írva, miután az Inglourious Basterds-ben akkorát alakított, ez végső nem érdekes. Candie pedig az év egyik legnagyszerűbb szemétládája. Pszichopata, szadista, önző és gerinctelen - egy tipikusan imádnivaló gonosz. Leonardo DiCaprio pedig Oscar-t érdemelt fékevesztett alakítása miatt, egyszerűen lenyűgözően ripacs, a jó értelemben. Samuel L. Jackson parádés, mint Stephen, a "falnak is füle van" karakter, minden rezdülésében utálat és kiszúrni akarás van. Kerry Washington szerepe kimerül a pucéran rohangálásban, de ez nem annyira zavaró, mert ha karaktere nem is, teste mindenképp kidolgozott. Végül pedig szót kell ejteni a frenetikus cameokról, akikről jobb nem tudni előre. Big Daddy mindenképp emlékezetes lehetőséget kínál megformálójának, de érdemes figyelni azt is, hogy a Moneyball melyik színésze tűnik fel egy apró szerepre. Egy szó mint száz, a karakterek és színészek tökéletesen lettek kiválasztva és megalkotva, élvezet figyelni mindenkit.

A történet fantasztikusan hömpölyög, nagy tehetség kell hozzá, hogy egy ennyire kínos témát ennyire univerzálisan és szalonképesen adjanak elő. Tarantino, akárcsak a Basters esetében, fog egy ronda történelmi foltot, és ki karitúrozza, majdhogynem igazságot szolgáltatva a szenvedő feleknek. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább lassul, hogy a közepe felé kicsit megtorpanjon, és helyet adjon az év egyik legjobb jelenetének Candie asztalánál. A párbeszédek ragyogóak, különösen Shultz és Candie agymenéseit érdemes figyelni, mert amit a szavakkal művelnek, az hihetetlen. Parázslik, izzik a jelenet, ha ők ketten konfrontálódnak. És itt jön egy spoiler-es rész...

SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! SPOILER! 

A történet közepén, ahogy a vacsorajelenet véget ér, és Candie megtudja az igazat Django-ékról, ott csúcsosodik ki igazán Shultz tragédiája. Ő az a európai figura, aki Amerikába érkezvén nem érti az egész rabszolgaságot, de akármennyire is ellenkezik az elveivel, a saját hasznára kell fordítsa azt, de még is saját magához egyenlőnek tekinti Django-t, ezzel kivívva a környékbeliek lenézését. Ő az az európai figura, aki parádés észjárásával majdnem diadalt arat, de végül elbukik, és bedarálja a rabszolgaság, amit soha nem értett meg. Halála előtt is azon volt, hogy az egész intézményét a rabszolgatartásnak beszüntesse, és bár tudta, hogy az életét kell áldoznia érte, de lelőtte Candie-t, hogy ő is bosszút állhasson.

SPOILER VÉGE! SPOILER VÉGE!  SPOILER VÉGE!  SPOILER VÉGE!  

A fényképezés fantasztikus, hihetetlen színvilág tárul a szemeink elé, a beállítások fantasztikusak, jó rá nézni a filmre. Ahogy az elvárható egy QT filmtől, a zene most is kiváló, különféle válogatás dalokat hallhatunk, és minden belepasszol a filmbe, talán csak a rapszám nem kellett volna, de végül is elmegy. Természetesen most is van vér dögivel, de igazából miért lenne ez zavaró, tökéletesen illik a környezetbe, és igazán jól mutat itt is fröccsenő vörös folyadék, még ha kicsit sok van belőle, főleg a lassított lövöldözés lesz túl sok pár embernek. Ki kell emelni a díszleteket és jelmezeket is, mert remekek lettek, nagyon korhűek és nagyon hangulatosak. Érdekes figyelni azt is, mennyi párhuzam van a Basterds-el: mindkettő egy-egy szégyenteljes történelmi eseményt/időszakot mutat be, mindkettőben szerepet kap egy sütemény, melyet feszült helyzet közben fogyasztanak el, és mindkettőben helyet kap egy végletekig feszített suspense-el operáló étkezési jelenet. Mondhatjuk, hogy QT folytatta a Basterds-el megkezdett "Filthy History" trilógiáját.

Rendkívül stílusos és páratlan film ez, QT egyik legjobbja, szerintem például simán viszi a Kill Bill-filmeket, de a Jackie Brown-t és a Death Proof-ot is. A két legjobbnál, a színes-szagos Pulp Fiction-nél és a legjobb, legkiforrottabb Tarantino alkotásnál, a Basterds-nél persze nem ütősebb, de a Reservoir Dogs-al egy szinten van. Nem is tudom mikor kapott a western műfaj utoljára ilyen eredeti és élvezetes új darabot. Talán a The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford és a True Grit voltak csak ilyen jók az utóbbi években, mert ezek képesek voltak komolyan venni a zsánert, és újat mutatni, ahelyett, hogy a múltra utalgattak volna, és magyarázták volna, mennyivel jobb volt régen. A western talán nem él annyira, mint 40 éve, de ami jó ebben a műfajban manapság, az felér a klasszikus darabokkal, amik anno akkora sikert arattak.

CSOMAGOLÁS: 

A film négyféle változatban jelenik meg, két féle DVD borítóval, egy sima BD, és egy steelbook BD. Mi természetesen a steelbook-ot teszteltük.

A fémdoboz csodálatosan néz ki, előlapnak a film egyik korai teaser plakátját kapta, dombornyomottan, és vadítóan néz ki. Hátul a főposzter figyel kicsit átfazonírozva, hogy illeszkedjen az elejének a stílusához, ami kifejezetten jól áll neki. Az egész doboz mattos, és kapott egy szép fekete keretet az eleje. A magyar papírlap vastag és jó minőségű, csak a szinopszis fordítása kicsit érdekesen sikerült, plusz maga a szöveg a film felét lelövi azoknak, akik még nem látták. Belül egy szitázott lemez (végre!) fogad minket, plusz egy hangulatos filmkép. Kicsit fura, hogy a dombornyomás miatt belül a steel előlapjába minták vannak préselve, de annyi baj legyen.

MENÜ: 

Hangulatos, western-stílusú menü fogad minket. Nagyon kellemes érzés végre viszont látni a film kockáit a TV-n, és hihetetlenül dizájnos lett ez a felület. Van valami szépsége a menünek, vagy talán az eddig csak moziban látott snittek otthoni megtekintése dob fel ennyire, nem tudom.

KÉP: 

A Django Full HD transzfere ha csalódást nem is okoz, azért mást hoz mint vártuk. Egy új filmtől tökéletes képet várok el, szerintem jogosan, hisz annyian bizonyítják, hogy lehetséges ez, többek között Nolan, Abrams, Jackson, Cameron vagy akár PTA. Tarantino azonban most egy kicsit lazított a gyeplőn, és némileg visszafogottabban prezentálja spaghetti-western-jét.

A legfőbb baja a részletgazdagság hiánya. Nagyon sokszor nem lehet kivenni fontos részleteket, és kicsit elmosódott a kép. Az arcközelik azért itt is meggyőzőek, de legtöbbször azért többet szeretnénk látni, mint amennyit a kép biztosít nekünk. A színek nagyon szépek, barnás-drapp palettáról válogatva, és tévedés ne essen, ez nem fakó, ilyen a film látványvilága. A feketék mélyek, de nagyon szépek a vörösek, barnák, néha kékek. Az élesség nagyobb részt rendben, néha homályos kicsit, mintha a filmszalag oldalai szamárfülesek lettek volna, vagy a kamera lencséje volt ilyen optikájú, nem tudom. Mindenképp dicsérendő viszont, hogy nagyon  filmszerű a kép, nincs túlhúzva az élesség és részletesség, mint sok mai filmnél. Old school is back int the game, yo! 

HANG: 

A hang viszont perfekt. Tökéletesen tiszta eredeti hangsáv, a párbeszédek makulátlanok, hanghibákat ne is keressünk. Remek térhangzás, lásd Candie házában lévő shoot-out-ot, de minden lövésnek, robbanásnak robosztus hangja van. A fantasztikus zene tökéletes digitális tisztaságban teljesedik ki, kiválóan kihangsúlyozva Tarantino adottságait a zeneválasztáshoz. A háttérzajok, pl. lónyerítés, szélfújás, megfelelő teret kapnak a hangulatteremtéshez, de nem nyomják el a párbeszédeket, mintegy körítésként szolgálva.

EXTRÁK:

Szégyen! Három kisfilm, és két reklám. Egy a ruhákról, egy a kaszkadőrmutatványokról, és egy a díszlettervezőről. Valamint a Tarantino gyűjtemény promója, meg a filmzenéé. A főmenüből elérhető még egy "Music Selection" nevű opció, amivel a megfeleő zenei részt választhatjuk ki a film közben. Ennyi. 

ÖSSZESÍTÉS: 

Miért nem lehet több extrát pakolni egy több mint 400 millió dollárt kaszáló film BD kiadására? Megterhelő összevágni egy fél órás werkfilmet a forgatásról? Vagy talán a stúdió úgy gondolja, hogy minek? Nagy kár, mert egy remek kiadványt rontanak le vele, és azért egy Tarantino filmnél én a legmagasabb minőséget várom el. Persze, polcra vele, meg minden, de aki imádja a kulisszák mögötti részt, az most csalódni fog. Mindenki más tökéletesen elégedett lesz ezzel a fasza steelbook-al.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.