Baz Luhrmann filmjének már decemberben meg kellet volna érkeznie, de a stúdió valamiért elhalasztotta a díjszezonból a blockbuster szezonba. Most már tudjuk miért.

Mert a film nem lett jó. A stúdió gyorsan rájött, hogy nem Oscar-közelbe való produkció, és elhalasztotta, de végül úgyis lelepleződött a The Great Gatsby. És én nem is tudom, mióta nem voltam ilyen csalódott. Rettenetesen vártam minden idők egyik legjobb amerikai regényének grandiózus feldolgozását, és eleinte minden szép és jó volt, ám az első kritikák rendesen lehúzták a filmet. Nem hagytam, hogy el vegyék a kedvem, és bizakodva ültem be a vetítésre, mert annyiszor előfordult, hogy egy közutálatnak örvendő filmet megszerettem. Ám Luhrmann moziját minden erőlködése ellenére sem sikerült.

A nyitó képsorok még szépek voltak, Luhrmann szépen bedobta azt a trükköt, amit Raimi is alkalmazott az Oz, the Great and Powerful-ban. Ám pár másodperccel később hirtelen megőrült a film, előrángatott egy felesleges pszichológusos szálat, és szédítő gyorsasággal, ritmusérzék nélkül ide-oda vagdosva bele kezdett a sztori mesélésébe. Már ekkor feltűnt, hogy milyen brutálisan pergő a vágás: az elején nincs két másodpercnél hosszabb snitt. Ha valaki iszik, a film annyit mutat majd, hogy előveszi az üveget, rávág egy másik szereplőre, majd vissza amint iszik az üvegből, és már mennek is tovább. Nem látunk olyan apróságokat, mint, hogy a szájához emeli az üveget, mert a rendező úgy vélte, lassítaná a filmet, márpedig annak pörögnie kell. Ettől ilyen felgyorsított világban érzi magát a néző, ahol mindenki kétszer olyan gyorsan cselekszik, mint a normális. Ráadásul nyitójelenként ezt a tempót nehéz befogadni, és innentől soha nem is fogunk belekerülni a filmbe.

Ám az igazi bénító csalódás csak ezután következik: a partijelenetek. Minden ígéret szerint elképesztő, grandiózus képsorokat láthatunk, ehhez képest tompa zene mellett futó, ritmustalan, táncoló emberekből áll az egész. Ennyi? A nagy parti? Nem húz magával a zene, nem ránt be, a lüktetés nem kap el, mert nincs is neki. Minden tündöklő ruha, ékszer, és különleges kameraállás sem teheti magával ragadóvá, és leginkább a vágás a hibás. És később is, egyszerűen nincs súlya a jeleneteknek. Gatsby belépője erőtlen, ahogy a hotelbeli jelenet is, az ok pedig a karakterek.

Fitzgerald nagyszerű figuráit Luhrmann kétdimenziós papírmasékká degradálta, és a legszembetűnőbb a karakterfejlődés szinte teljes hiánya. Ha valaki a film elején ideges, akkor a két és fél óra minden egyes percében az lesz, majd kilép a sztoriból. Ha valaki unott, egy percre sem fog ez változni. DiCaprio minden igyekezete ellenére sem tud karizmát kölcsönözni Gatsby-nek, aki a regény legkarizmatikusabb szereplője, itt egyszerűen gyenge. Ráadásul Luhrmann a figura élettel való megtöltésének még a lehetőségét is elveszi, mert nem engedi a figurát szóhoz jutni a legfontosabb pillanatokban, mikor magáról és a múltjáról mesél. DiCaprio színészi kvalitásait ismerjük, adjunk neki egy jól megírt szerepet és életre kelti pillanatok alatt, de ha a figura legfontosabb pillanatait elveszik előle, és helyette a narrátor meséli el nekünk összefoglalva, hogy mit is mond, akkor még ő sem tud mit csinálni.

Minden olyan mesterkéltnek hat: a színészek a könyvből kiollózott mondatokat darálják le, és érződik a jeleneteken, hogy be van állítva, ki van módolva. A spontaneitás ki veszett belőle, és az erő is vele együtt. Még sem lehet egyértelmű kudarcnak el könyveli Luhrmann próbálkozását. Néha megcsillan benne az az ember aki az előző három filmjét rendezte, aki még érzete a közönséget, érezte mikor sok, mikor kevés. A film csúcspontja a gázolásos jelenet, ami olyan erőteljes, hogy még a lélegzetem is elállt. Az egyetlen jelenet, amikor a zene és a kép szervesen összefonódott, és hihetetlen erővel vág oda a nézőnek. Kár, hogy tíz másodperc összesen, de legalább ízelítőt kapunk abból a The Great Gatsby-ből, amiért beültünk. Később ezt az intenzitást már nem sikerül megismételni, még a medencés jelenetben sem. 

Pedig a látvány elképesztő: kék-aranyban pompázik minden képsor, mindig valami csillan, fénylik, pompázik, hullanak a konfettik és folyik a pezsgő, a kamera ide-oda repül, olyan mozgásokat produkál, amiket azért nagy vásznon érdemes látni, főleg a lefelé zuhanós-féléket. Sok helyen nagyon könnyen kivehető a CGI jelenléte, például a zöld hátterek ordítanak a vászonról, még is a számítógépes effektek olyan remekül sikerültek, hogy tökéletesen szolgálják a giccses egészet. A 3D pedig talán soha nem volt olyan ügyesen és kreatívan használva, mint itt, a főcím például önmagában remek, de igazából minden jelenet remekül mutat. Kivételesen megéri a magasabb árat.

Vissza gondolva nem éreztem olyan vészesnek, mint amilyennek a fentebb írtakból tűnhet, mert félre értés ne essék, ezt a filmet azért érdemes látni, és moziban méghozzá, de fel kell készülni, és lejjebb vinni az elvárásokat. Ha egyszer már nem vársz sokat, talán még tetszeni is fog, de ahhoz képes, ami lehetett volna, ahhoz képest bizony ez nagyon sovány lett. Talán Luhrmann hibája, nem tudom, lehet, hogy a producerek szóltak bele túlságosan, de ami biztos: egy gazdag, mondanivalóval és színpompás karakterektől hemzsegő film helyett kaptunk egy gazdagon feldíszített és a mondanivalóját a könyv szavaival megfogalmazó, és százszor megismétlő, színpompás jeleneteket felsorakoztató, lapos karakterektől hemzsegő produkciót. Talán ha Fitzgerald látná, mi lett a művéből, megerősítettnek érezné magát a külsőségekre rámenő, képmutató és igazi értéket már rég nem ismerő társadalomról alkotott kritikájában. Luhrmann filmje pont az lett, ami elvileg kritizálnia kéne: gazdagságában elvesző, felszínes, és üres. Minden effektjével és konfettijével együtt. Old sport. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.