Szerelem első látásra.

Még mindig emlékszem, milyen volt, amikor először felvillant a Blade Runner nyitóképe, és megszólalt Vangelis zenéje. Egy elképesztő jövő kép tárult fel, a pupillában tükröződő lángoszloppal, és az elsuhanó járművekkel, mindez olyan mesteri komponálásban, amit nem lehet megtanulni. Ehhez érteni kell. Nem állítom, hogy a Her nyitása ilyen élmény lett volna, de beugrott róla Ridley Scott '82-es sci-fi remeke, és ez mindenképp teljesítmény.

Spike Jonze szerint a jövőben minden meleg, pasztell színű lesz. Spike Jonze szerint itt az emberek fülükben a számítógépükkel fognak mászkálni. Spike Jonze szerint az emberi kapcsolatok még kevesebbet fognak érni, mint most. De mit tudom én? Persze, divat ezt hangoztatni ma, és nem alaptalanul, de ki tudja? És főképp: számít ez? Számít, hogy a Her jövőképe hiteles-e vagy sem? Nyilván. Amiről itt szó van, az ijesztőbb, mint bármely horrorfilm, és valóságosabb, mint bármely based-on-a-true-story alkotás. A Her egy nagyon is reális problémát vet fel, amiről már nem egy film beszélt, és nem egy mondott jó sokat, mélyet. Ettől függetlenül nagyon érdekes téma, és pont ez az, amiről a Her végül nagyon keveset mond. Mondhatni, lényegtelen. Az üzenete ezzel kapcsolatban teljesen egyszerű, mondhatni a témával járó, de itt nem is ezen van hangsúly. Ahogy a cím sem "Future" vagy "Relationships" hanem "Her", itt egy aszociális, magányos, de jószándékú és szimpatikus férfi különös kapcsolatát mutatja be Jonze, olyan eszményi intimséggel és érzékenységgel, ami egy nagy költségvetésű stúdiófilm esetében elképzelhetetlen.

A főszereplő Theodore Twombly - már a neve is különc - egy rosszul végződő válásból próbál épségben kilábalni, mikor belebotlik az OS nevű mesterséges intelligenciába, amibe hamarosan bele is szeret. Mennyire tűnik ez a film sci-finek és mennyire drámának? Mert az arányok egyértelműen az utóbbi felé mutatnak. Jonze, nyilvánvalóan személyes élményeit és érzéseit beleszőve az anyagba, egy átlagos párkapcsolatot mutat be, minden egyes fázist szemrevételezve. Zavart ismerkedés? Meg van. Minden tökéletes-időszak? Check. Problémák felszínre bugyogása? Pipa. Mindezt úgy, hogy a másik oldalon egy nem létező ember van. Hihetetlenül aktuális. Egy kicsit durva leszek: Paul Walker halálakor egy fél világ gyászolta őt. Azok közül hányan találkoztak vele? Számtalan blog tett ki búcsú videókat, és posztokat róla, napokon át. Persze, ki nem sajnálta, hiszen borzasztó dolog, ami történt vele, de azok a rajongók, akik megsiratták, mennyi ismerősük születésnapját tudják fejből, vagy a facebook kell, hogy figyelmeztessen rá? A körülöttünk lévő valóság lassan kicsúszik a látótérből, és átveszi a helyét egy olyan világ, amit sztárok, netes hírességek, nem létező események népesítenek be. És a Her nagyon pontosan rajzolja meg ennek a problémának a tovább fejlesztett verzióját. De várjunk...mennyire helyes, hogy erre egy olyan dolog hívja fel a figyelmünket, ami nem létező embereket és eseményeket mozgat maga is?

Jonze művészi gyakorlottsággal festi meg vízióját: a látványvilágot ritkán van alkalmunk ki emelni egy karakterközpontú drámánál, de itt muszáj: a díszletek, külterek bevilágítása és berendezése olyan fantasztikus, hogy teljesen leköti a figyelmet, néha akkor is, ha épp zajlik valami a vásznon. A színpaletta főként lágypiros, krémszín és kék ötvözete, ami jelentősen hozzájárul ennek a hipnotikus hangulatnak a megteremtéséhez. Az Arcade Fire szolid zenéje és az intim kamerakezelés csak ráerősít erre. Alakítások terén Joaquin Phoenix viszi a prímet, aki élete egyik legjobbját nyújtja itt, főként érdemes figyelni a közelikben, mennyire ellenállhatatlanul magához ragadja a figyelmet, és egyszemélyes színészgárda módjára zongorázik végig karakterén. Apró kis arcmozdulatokkal dolgozik főleg, semmi hirtelen vagy túlzó megmozdulás. Mellette szinte mindenki más lényegtelenné válik, még akkor is, ha mind Rooney Mara, mind Olivia Wilde, mind Amy Adams nagyszerűek. Egyedül Scarlett Johansson hangalakítása ér fel hozzá, aki test és mimika nélkül is lenyűgöző, egyszerre szimpatikus és kedves, de soha nem feledteti el, hogy csupán egy gép hangja, akinek minden szava programozott.

A Her melankolius romantikája is innen ered: Theodore és számítógépe közötti bájos összhangból, ami zavarba ejtően komplex, mert a friss dialógusoknak köszönhetően olyan igazinak fog hatni, amennyire csak egy élő kapcsolat lehet. A két színész igazából érintkezés nélküli összjátéka példátlan, mesterkéltsége ellenére cseppnyi mesterkéltség sincs benne. Jonze filmje igazából szerelmesfilm, és a végső konklúzió is ebből fakad. Nem a társadalmi problémákat akarja kivesézni, csupán a kapcsolatokról mesélni kicsit, őszintén és keserédesen. Spike Jonze szerint ilyen lenne egy ember és gép kapcsolata. És nem tudok vele vitatkozni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.