Feketén-fehéren...

Anno mikor először megnéztem a Love Actually-t, nem gondoltam, hogy a sok mellékszereplő egyike lesz majd Steve McQueen új filmjének főszereplője. Sőt, akkor azt sem tudtam, hogy Steve McQueen kicsoda. Azóta azonban volt egy-két film, és abból kettőt úgy hívtak: Hunger és Shame. Michael Fassbender pedig mindkettőben lenyűgöző alakítást nyújtott, hogy vászonra vigye McQueen vízióit, sőt, akár a saját farkát is. Most 2013 van, és két dolog nem változott: McQueen még mindig tud filmet csinálni, Fassbender pedig még mindig generációnk egyik legnagyobb színésze.

Mert a 12 Years a Slave bizony színészfilm. Ezt a művet nem a haj de eredeti forgatókönyv viszi el a vállán, hanem a hihetetlenül jól összeválogatott színészgárda. Ejiofor-ról nem gondoltam volna, hogy ilyen elképesztően tehetséges, állhatatos és hiteles módon tud játszani, de egyszer mindenre fény derül. A csávó hihetetlen, csodálatos nézni, egy élmény, amit a vásznon művel. Mellette McQueen méltó partnerek egész garmadáját vonultatja fel: Fassbender, mint mindig, most is erőteljes, energikus, és állatias. Ez a szerep egy jutalomjáték neki, egy jól megérdemelt őrjöngés. Elég belenézni a szemébe, és ott van a karakter, egy pillanatra sem inog meg. Mestermunka. A mesterhármast Lupita Nyong'o teszi teljessé, aki ugyan kevesebbet szerepel, de az alatt a rövid idő alatt is könnyfacsarón szépet alakít. Sanszos, hogy övé lesz az idei mellékszereplő Oscar-ja.

McQueen nagyon erőteljes filmet tett le az asztalra. Láthatóan nem fél vászonra vinni a brutalitás legkeményebb formáját is, azt a nyers, zavaró erőszakot, amitől szívesen elfordulna az ember, de persze nem tud. Rögtön az elején, egy vágatlan snittben véresre korbácsolják a főszereplőt, míg az nyögni nem tud. A legjobb az egészben az, hogy nem lesz a film öncélú, McQueen nem azt akarja, hogy mindenki szívrohamot kapjon, hanem be akarja mutatni azt, hogy mennyire állat módjára bántak a feketékkel anno. Igen, mindenki tudja, mi történt, de más tanulni róla töri órán, és más látni, amint egy állat rabszolga kereskedő vérben forgó szemekkel üti a földön heverő feketét, és üvölti neki, hogy "rabszolga vagy!". Semmi zene, semmi csicsa, csak a jelenet, a maga naturalitásában. Sőt, a filmen végig vonul ez az attitűd: semmi sincs túlságosan giccsesre véve, csak annyira magasztos valami, amennyire az a valóságban is az. McQueen nagyszerű érzékkel ismeri fel, hogy ami elég hatásos, azt pont elég magában. Persze, ez a nyersebb stílus is csak egy módszer, nem csak így lehet jó filmet csinálni, de McQueen-nél ez tökéletesen működik.

E mellett az operatőri munka is szemet gyönyörködtető, néha egészen festői képekben tárják elénk Solomon Northup történetét. A tájképek ízlésesen vannak elhelyezve két erőteljes szcéna közt, néha pedig egy egyszerű párbeszédet dobnak fel egy zseniálisan beállított képpel, lásd például azt a snittet, mikor Michael Fassbender áll, és szemléli a napi gyapottermést, és a rezzenéstelen arca mellett lehull egy pihe. Ahogy az egy rendes független filmhez illik, természetesen rengeteget használják a SteadyCam-et, hogy az operatőr rohangászhasson a színészek közt, miközben ők a lelküket kijátsszák. Különösen látványos ebből a szempontból Patsey megkorbácsolásának jelenete.

Persze a 12 Years a Slave nem a világ legeredetibb filmje. Egyetlen olyan jelenet sincs benne, amit ne tudnánk megjósolni a téma alapján. Az ereje inkább abban rejlik, hogy kendőzetlenül és okosan bemutatja a rabszolgatartás intézményét, hogyan veszi el egy ember összes életerejét és életkedvét, hogyan veszik el az utolsó dolog is, amije akár szabad akár rabszolga embernek lehet: a reményt. És ugyan a végét tudjuk előre, hisz ez egy igaz történet, addigra már Solomon megtört, és sorsa már magán múlik, nem magának köszönheti szabadulását. És amikor végre magunk mögött hagyjuk Epps pokoli ültetvényét, a katarzis leírhatatlan. McQueen bemutat és feltár, de nem elemez, nem ítélkezik, nem sulykolja a nézőbe, hogy mekkora gecik is voltak azok a rabszolgatartók. Egyszerűen egy objektív szemüvegen át látattatja azokat az időket, amikor még ilyenek lezajlottak gond nélkül.

Vicces, hogy a film leggyengébb része legnagyobb sztárjához és egyben produceréhez kötődik: Brad Pitt erőlködés nélkül végig játssza azt a három percet, amiben szerepel, csibészes molyost és szomorú ráncokat villantva. Figurája a megtestesült tökély, az ember, aki nyíltan és hangosan hangoztatja, hogy a rabszolgaság embertelen, és probléma nélkül felszabadít egy ismeretlent, csak mert ő Brad Pitt. Igen...Brad Pitt...a zombiháború túlélője...a rabszolgák felszabadítója...Brad...a megváltó....

De persze, imádom Brad Pitt-et, különben nem szentelek egy egész bekezdést neki.

A 12 Years a Slave talán nem váltja meg a világot, és gyengébb is, mint a direktor előző két munkája. De nincs ezzel semmi baj, és ha idén ez a film nyerne az Oscaron, akkor hosszú évek óta először köszönthetnénk egy olyan mozit, ami megérdemelné a díjat, mert még ha nem is ez a legjobb film idén, fontos témát feszeget, fontos dolgokról beszél, nyíltan, és bár inkább támaszkodik a bemutatásra, mint az eredeti gondolatok megfogalmazására, igazán jó alkotás. McQueen pedig erős kezű, értő rendező, akinek további, izgalmas munkáit már most nagyon várom, és remélhetően Fassbender-t sem hagyja majd ki a mókából. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.