Godzilla vs. Transformers, és igazából ez a képlet pontosan leírja, mit is kínál a film.

Mert ezen van a hangsúly: kínálja. Egy pillanatra sem rejtegeti, hogy fabot egyszerűségű élményt tartogat, sőt, inkább büszkén mutogatja, hogy mije van neki: gigászi méretek, és látványos összecsapások. Nem több, és nem is kevesebb. Még tovább megyek: a How I Met Your Mother egyik epizódjának trükkje, a Pucér Pasi jut eszembe róla. A Pucér Pasi lényege, hogy feljutsz a lány lakására randi után, valami ürüggyel, pl. telefonálni akarsz egyet, majd mikor egyedül hagy a szobában, levetkőzöl pucérra, és mikor vissza jön, nem tud majd ellenállni neked. Egyszerű, nem túl nagyszerű, a lényeg, hogy ki teszed az ablakba, amid van. Ezt kínálja a Pucér Pasi, és ezt kínálja a Pacific Rim is: szórakozást, egyszeri élményt, ami sokáig nem tart, és nem is esik meg ugyanazzal a partnerrel többet, de ott és akkor remek móka. 

Egy szégyentelenül hevenyészett bevezető után jön egy meglepően hosszú felvezetés, ami ugyan magával hoz egy fasza bunyót, de olyan sokáig tart, hogy a néző azt hiszi, már a fő sztori vonalon mozog. Végül azonban Del Toro bevágja a főcímet, és ezzel végre elkezdődik a történet. A sztori taglalása külön öröm, ugyanis olyan semmilyen, hogy fél sor alatt is meg van: szörnyek támadnak az emberiségre, ők meg hatalmas robotokat építenek. A lényeg: ezek a dolgok zúzzák le egymást, minél látványosabban, annál jobb. És itt bizony nincs hiány. Természetesen a látvány elsőrangú, a robotok, szörnyek, CGI városok, egyéb komputer generált dolgok remekül festenek, az összecsapások szédítőek, főleg a közepén lévő dupla bunyó elképesztő, tátott szájjal, és euforikus hangulatban figyeltem az óriások küzdelmét, amint ledarálnak egy fél várost, autópályákat szaggatnak szét, rakodóhajókat vágnak egymáshoz. Ez egyszerre veszett cool, és félelmetesen bugyuta, de legalább stílusos. Ha már a Transformers-t ide citáltam, akkor használjuk összehasonlításnak, és ebben bizony Del Toro szörnyfilmje nyer. Michael Bay továbbra is a legidegesítőbb blockbuster gyáros Hollywoodban, és vicces, hogy az elsősorban nem akciójeleneteiről híres Del Toro is lealázza öt perc alatt. A Pacific Rim zúzásai tényleg zúznak, és nem a Bay-féle száraz, álmosító módon, hanem némi egyediséget is belehozva a jelenetsoraiba.

Másfelől viszont bántóan üres a Pacific Rim: bár kedvelhetőek, de megmosolyogtatóak a kliséket halmozó, papírmasé ízű karakterei, százszor látott, hallott motivációik. A párbeszédek jó része fülfájdítóan üresek, mentesek minden IGAZI érzelemtől, gondolattól. Egyedül Charlie Day és Ron Perlman közös jelenetinél éreztem, hogy tetszenek a karakterek, és itt még nevettem is, ami egyébként furcsa módon ritkán történt meg a Pacific Rim teljes játékideje alatt. Nyári blockbusterbe nem árt a humor, főleg ha a dráma olyan sekélyes mint itt. De aggódni nem kell, szó sincs arról, hogy az akciójelenetek közt a poshadt állóvízre emlékeztető, unalomig ismert köröket futó jelenetek töltenék ki a játékidőt. Az itt látható szcénák minden sablonjukkal együtt is szórakoztatóak, talán a központi bázis kellemes atmoszférája, vagy a veszély átélhetősége miatt. Lehet, hogy megint jönnek a múltban gyökerező ígéretek, és megint lesz egy csodagyerek, aki mindenkit megment, de Del Toro képes ezeket is fájdalommentesen tálalni.

Ami viszont nagyon tetszett, az a kaijuk misztériuma. Day fiugrájának kutatásaitól bizony megborzongtam, és ámulva figyeltem ezeket a rémisztő, egzotikus, magyarázhatatlan lényeket. Élmény volt lassan megismerni őket, ám idővel (egészen pontosan az utolsó percekben, mikor végre a hasadás túloldala is feltárul) eltűnt a titokzatos homály körülöttük, és elvesztették a misztikusságukat. Talán jobb lett volna, ha az elején még egy szörny legyűrése is embert próbáló feladat volt, akkor a végén nem degradálják le őket útban állóknak, akiket egy legyintéssel legyűrnek. Azért vigyázzunk az erőviszonyokra, mert Del Toro láthatóan nem igazán bajlódott azzal, hogy ezt egyensúlyban tartsa. És nem kevés logikai baki is felmerült velük kapcsolatban, ezeket nem lőném el, úgyis feltűnik még egy tízévesnek is. 

Nem arról van szó, hogy ez a film túl hollywoodias egyedi látásmódú rendezőjéhez képest. Tévedés, ott van a direktor kézjegye erősen, a városba beépített kaiju csontok képein, vagy a lények kinézetén. Ez a film is Del Toro, ugyanúgy, mint a Pan's Labyrinth, csak egy új arca a csávónak. A mangazabáló, harcművészet rajongó, fanboy arca, amit most 190 millióból vászonra is vihetett, és ami megjósolható módon meg is bukott. Pedig mennyivel jobb világ lenne ez, ha az először lehengerlő, majd napok múltán már teljesen megfakult emlékű Iron Man 3 és Man of Steel helyett inkább ez érne el 600 milliókat, meg milliárdokat, mert ha blockbuster, ezerszer különlegesebb, mint azok. De, akárcsak a Pucér Pasi, ez se kínál többet, mint ígérte. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.