Két évvel az első után Tony Stark ismét kiöltözik.

És végre egy folytatás, ami jobb, mint az első! Vegyük sorra az elemeket, amik sokkal szórakoztatóbb, és stílusosabb filmmé teszik, mint az első volt.

A sztori. A forgatókönyv írók sikerrel fel ismerték, hogy Stark karakterét tovább kell vinni. Így egyszerre három ellenséget is a nyakába küldtek, és meglepő módon ebből kettő tökéletesen működik is. A főhőst egyszerre szembesítik szakmai, fizikai, és magánéleti problémákkal. Hammer, mint főhős, egyszerűen teli találat. Tenyérbemászó, idegesítő, és egoista. Remek. Tökéletes opponense Stark-nak, Sam Rockwell pedig csodásan hozza a figurát. Talán az is közre játszik, hogy ő eredetileg Stark szerepére pályázott? Ki tudja, de a végeredmény magáért beszél. Épp ezért kár, hogy muszáj volt a filmbe egy testileg is kihívást jelentő ellenfelet rakni, az akciók végett. Whiplash, amekkora hype volt körülötte, akkor csalódás. A semmiből jön, senkit nem érdekel, még Stark-nak is csak egy mellékprobléma, ami ott zümmög körülötte, mint egy légy, és akadályozza a magánéleti problémái megoldásában. Nincsenek motivációi, nem tudjuk mi baja Stark-al, és azt sem tudjuk hogy mi a múltja. Bár a Monaco-i zúzás olyan laza, hogy kár lett volna kihagyni őt a filmből.

És eközben lassan a teste is elsorvad, mivel a szívébe fúródott vasszilánk vészesen közelít az említett szervhez. Ahogy gyűlnek körülötte a viharfelhők, egyre inkább mélyre süllyed az önsajnálatba, és egyre valószínűtlenebb, hogy ennyi mindennel szembe tud nézni. Ebből is látszik, hogy szépen rázúdítottak minden vészt, amit csak kitaláltak, de pont ez benne a jó. Szemben a Spider-Man 3.-al, itt szinte minden ellenség megállja a helyét, és minden problémának van súlya. Még mélyebbre merülünk Stark karakterében, most is előjön az alkoholizmusa, és az antiszocializmusa. De aggódni nem kell, az első rész rock 'n roll stílusa nem veszett el, sőt! A hangulat még vendégmarasztalóbb, visszatérni a Stark laborba már az otthon melegét jelenti.   

Itt még kevesebb akciót kapunk mint az első körben, de nem is baj. Ami van, az nagyot üt, a már említett Monaco-i jelenet a film csúcspontja, és a végén a repüléssel egybe kötött aprítás hihetetlenül ott van a szeren. Stílusos, élvezetes, látványos, kidolgozott, és legfőképp: laza. Igaz, Whiplash-el lejátszott végső meccse nem túl hosszú, és igen gyorsan lerendezett, de még is, jól esik a szemnek ez a fajta jól megkomponált zúzás. Stark páncélja tovább fejlesztődött, és igazából nagyon jól áll neki a háromszög, talán jobban is, mint a kör. És erről jut eszembe. A film fő különlegessége ezúttal az, hogy már érződik rajta, hogy egy nagyobb univerzum része. Ez már nem egy önálló produkció, aminek magában kell bizonyítania, hanem egy már bejáratott brand, ami egy hatalmas all-star filmhez vezeti fel a szálakat. És ez a fajta tágság nagyon jól áll neki.

Őszintén nem szeretek semmit túl értékelni, de az Iron Man 2 olyan szívderítően minőségi látványfilm, hogy a Transformers-ek, Battleship-ek, Jonah Hexx-ek, és egyéb ostoba blockbusterek elbújhatnak mellette. És ez nagy szó egy folytatástól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.