Nem egy Love Actually, de még így is erős.

Richard Curtis egy jó rendező. Első direktori munkája, a Love Actually azóta is a műfaj egyik legjobbja, amit számos fércmű (He's Just Not That Into You, Valentine's Day, New Year's Eve) , de egyik sem tudott még csak közelébe sem érni Curtis eredetijének. Azóta volt még egy The Boat That Rocked című, kissé félrement alkotás, ám idén Curtis visszatér, hogy bebizonyítsa, ő még mindig tud. Láss csodát, íme az év romantikus filmje! Na nem mintha az About Time csupán ennyi lenne.

Az időutazás remek téma a filmekben. Feldolgozták már akciófilmben (The Terminator, Terminator 2: Judgement Day) , sci-fiban (12 monkeys) , fantasyben (Harry Potter and the Prisoner of Azkaban) és most egy romantikus vígjátékban...állj, állj, időutazás romantikus vígjátékban?! Igen, a felütés kissé fura, de olyan gyönyörűen simul bele a filmbe, hogy pár perc után teljesen normálissá válik a jelenléte. És akárcsak a múltévi Looper, az About Time sem magáról az idősíkok közti ugrálásról akar regélni, hanem sokkal univerzálisabb dolgokról. Néhá giccsbe hajlóan teszi, néha kicsit túl cukin és mézesmázosan, de legyen. Amíg ilyen csodálatosan emberi történetet mesélnek el nekem, addig nem érdekel. Curtis fantasztikus mesélő, és a meséje imádnivaló. Kicsit furcsán indul, sőt, az eleje talán még ügyetlen is, de valahogy formába lendül időközben. Domhall Gleeson az Anna Karenina mellékszerep után végre teljes főszerepet kap, és csodásan meghálálja ezt. Vicces, szerethető, és elképesztően szépen ível a karakterfejlődése. Mentes a ripacskodástól - pedig rengeteg jelenet kínál erre alkalmat - és egyszerűen de nagyszerűen vezeti végig figuráját a történet hullámain. Mellette Rachel McAdams szintén remekel, nem kevésbé szimpatikus és elbűvölő. Mindkettejük alakításában van valami hihetetlenül életszerű és mégis vígjátékian hiteltelen. És végül, hogy ne maradjunk nagy öreg nélkül, Bill Nighy szívszorítóan emlékezetes minden megmozdulásában, még úgyis, hogy ugyan azokat a manírokat hozza már egy ideje.

Minden pillanatban érződik egyfajta angolos mértéktartás, miként nem akar ez a film az új szenzáció lenni, sem egyetemes igazságot nem akar megfogalmazni, hanem - akárcsak főszereplője - a maga keretein belül akar sikeres lenni. Kicsit mesél a boldog életről, kicsit az apa-fiú kapcsolatról, kicsit a szerelemről, a végén még az elengedésről is, de a leginkább arról, mennyire is ostoba, ha folyton azon rágódunk, mennyire másképp csináltuk volna ezt, vagy azt a múltban. Igazából talán még szájbarágós is picit, de annyi baj legyen. Nem is lehet róla sokat írni, egyszerűen csak látni kell. Az év egyik legintimebb filmje, és - akárcsak a cím mondja - éppen időben jött.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.