Superman minden idők talán legismertebb képregényhőse.

Pedig egyáltalán nem szolgált rá. A figura bugyuta, szinte legyőzhetetlen, ezért szinte lehetetlen izgalmassá varázsolni a filmjeit, rengeteg túlzásba vitt képessége van, amikről időnként elfeledkezik, csak hogy úgy tűnjön, veszélyben van, a mitológiájában nevetségesebbnél nevetségesebb részletek vannak (egy gonosz, akit úgy hívnak Mister Mxyzptlk?!) , és úgy általában rettenetesen nehéz belőle jó filmet csinálni. Első neki futásra még is sikerült egy egész jót, még ha később nem is.

Mára már erősen meg kopott a fénye a Christopher Reeve főszereplésével készült eredetinek, ám bemutatásakor kitörő siker volt. Van valami könnyed bája, nehéz tagadni. Talán az olyan beszólásoktól, hogy "Köszönöm, de nem iszok, ha repülök", vagy a manapság cikinek ható hősies karakterábrázolástól, esetleg Reeve kisfiúsan csintalan mosolyától, nem tudom. De a lényeg az, hogy jó volt újranézni, pedig fel voltam készülve, hogy rettenetesen gáz lesz. A zenei főtéma még mindig parádés, a főcím ugye ikonikus, és még is, onnantól igazán szórakoztató a film, hogy végre előkerül a legendás ruha. Ez a film ugyanis nem kacérkodik mély karakter ábrázolással, összetett cselekménnyel, vagy bármi olyasmivel, amit Christopher Nolan óta sikk képregényfilmbe tenni. Itt mindössze egy becsületes, és őszinte alkotást látunk, ami a főhős rajongóin kívül ma már nem sokakat szólít meg.

De ahogy végre Kal-El is felölti maskaráját, megkezdődik a móka, feltűnik Lex Luthor Gene Hackman felszabadult játékában, Marlon Brando komolykodása végleg eltűnik a filmből, majd kisvártatva Lois Lane is feltűnik, akit máig nem tudok megfejteni, vajon miért lett ennyire bugyutára véve (sebaj, Amy Adams megformálásában biztos erős lesz és független) valamint Superman mit is akar tőle, biztos találhatna egy olyan nőt, akinek a fejében is van valami. Ahogy megkezdődik az erkélyről elrepülős montázs, eszembe jut a Kill Bill 2. vonatkozó része, Bill monológjával Superman-ről, és bizony el kell ismerni, Tarantino nagyon eltalálta, mitől lehet Superman annyira népszerű. Hiába szeretjük Batman-t, vagy Spider-Man-t, az embereknek olyan hős kell, akiről elhihetik, hogy nem hibázik, mert nem ember. Olyan kell, aki jobb, mint ők maguk, aki magabiztos, mindig ő nyer, és akivel biztonságban érezhetnék magukat. Superman a hősideál, és ennek köszönhetően ő az, aki ennyi idő után is piedesztán áll.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.